Majdnem tizenöt év telt el azóta, hogy Thomas Hampson, a legnagyobb operaházak ünnepelt baritonja először állt a Müpa színpadán. akkor nagy lelkesedéssel szólt a terem adottságairól, külön öröm, hogy – amint a ráadás előtt megjegyezte – most is ilyen jó érzéssel tért vissza hozzánk. Akkor is dalokat énekelt, többek között Liszttől is, és miközben a világhírű bariton még mindig különleges viszonyt ápol a műfajjal, az eltelt időt nem lehet tagadni: most már közel sem azok énekének legfőbb jellemzői, mint egykor voltak. Az Orchester Wiener Akademie és Martin Haselböck közreműködésével meglepő erényeket és hibákat mutató koncertet kaptunk.

Az első szám teljes egészében a zenekaré volt, Liszt Prométheusz című szimfonikus költeménye közben még nem lehetett teljes bizonyossággal eldönteni, hogy

Az igazság valahol a két véglet között helyezkedett el, mert bár a zenekar a dalokban és a második részben felcsendülő Bruckner-szimfóniában tudott szebb, kimunkáltabb hangszínt is megszólaltatni, egyes hangszercsoportokkal nem lehettünk maradéktalanul elégedettek.

A koncert első fele teljes egészében Liszt köré szerveződött, az egyetlen művet, amit más szerző komponált, ő hangszerelte át zenekarra (kivéve a ráadást). Az első dal,

igazán szép pianókat, érzékeny árnyalatokat hallhattunk. Aztán dalra dal következett, és azt érezhettük, hogy valami nincs rendben. Thomas Hampson nem azt hozta, amit vártunk tőle, produkciója hagyott maga után kívánnivalót. Szembesülni kellett vele, hogy az énekes már nem fiatal, idén töltötte be a hatvanhatodik életévét. A kor elsősorban nem is a hangján hallatszott, habár valamelyest gyakoribbá váltak azok a kevésbé sikerült megoldások, amelyeket bírálói már fénykorában is felróttak neki, helyenként egy-egy kiüresedő hang, erőltetett forte, megtörő váltás ejtett foltot az előadáson.

A fő hiányérzetet azonban nem ez okozta, a korábban lenyűgöző magabiztossággal, kisugárzással és erős színpadi jelenléttel rendelkező énekes mintha veszített volna a kiállásából,

ám hiányzik mögüle egy bizonyos erő, amit sokkal nehezebb szándékosan szabályozni. A legproblémásabb, az utolsó dal, a francia szövegű Bolygó zsidó után akár elégedetlenül is távozhattunk volna a szünetre, ám a hazai közönség szerencsére megbocsátó a kedvenceivel szemben, így ráadás következett, az előzőektől különböző karakterű és kifejezésmódú dal. Persze valóságos tanulmányt lehetne arról írni, mekkora különbség lehet egy énekes esetében a hivatalos program és a ráadás között, természetesen a pszichés folyamatok is nagyban rányomják a bélyegüket a hangi teljesítményre. Minden bizonnyal ezek a tényezők is közrejátszottak, hogy Hugo Wolf Der Rattenfänger című dala egészen különleges élményt jelentett. Az egyszerre vad és játékos darab előhozta Hampsonból a színészt, a tökéletes zenei megformálás helyett egy komplex, hatásos produkciót élvezhettünk. Szinte úgy érezhettük, az énekes egy könnyűzenei számot ad elő, így levonhattuk a tanulságot:

A szünet után ismét a zenekaré lett a főszerep, Bruckner 3. szimfóniája hangzott el. Ezzel a korábbi verziójában Wagnernak ajánlott és az ő zenéjét idéző kompozícióval a koncert egyfajta “előtt és után” ívet járt be, mivel Martin Haselböck már a Liszt-daraboknál is szépen kiemelte a Wagnerrel kapcsolatot mutató vonásokat. A karmester kívülről szokatlannak ható mozdulataival is jól egyben tartotta a zenekart, a pontosságban és az egyértelmű interpretációban nem volt hiba. A rézfúvósokra igen nagy szerepet rovó részletekről már nem lehet ilyen maradéktalanul pozitívan nyilatkozni, miközben néhány szólónál – különösen a trombiták esetében – szinte megállt a levegő, akadtak kontúrtalan vagy pontatlanul intonált frázisok is.

A német nyelvterülethez kötődő romantikus zene sokszínű palettáját tárta a hallgatóság elé Thomas Hampson, Martin Haselböck és az Orchester Wiener Akademie koncertje. Ahogyan a korszak művészete megkívánja, nagy egyéniségek léptek színpadra, akiknek talán nem vitathatatlan a műértelmezésük, ám így is mindenképpen érdemes odafigyelni, mit akarnak nekünk mondani a zenéről.

Fejléckép: Thomas Hampson (fotó: Nagy Attila / Müpa)