Az újjávarázsolt Nagyterem akusztikája nagy változásokon ment keresztül - köszönhetően a nézőtéri széksorok megritkításának is, mindenképpen homogénebb hangzást, hosszabb lecsengést hallhatunk. Ez kedvez azoknak a nagyzenekari műveknek, amelyeknek az előadása differenciált hangzásképet, sokféle hangszínt igényel. A hangverseny első számaként bemutatott Mosonyi Mihály-mű, a Gyászhangok Széchenyi István halálára mindenképpen idetartozik, és talán sokan hallgattuk ezt a zenetörténeti ritkaságot izgalommal, mint a tankönyvek állandóan emlegetett, de műsorra szinte soha nem tűzött példáját. Ismerős lehetett a mű egyik fő motívuma, amelyet Liszt egyik kései zongoraművének ostinato basszusában idéz (Teleki László halálára, Magyar Történelmi Arcképek No. 4.), és a romantikus nagyzenekarra írott, 8-10 perces alkotás valóban elég kontrasztos, jellegzetes hangzású, magán hordozva a kor minden hangszerelési és motivikus eszköztárát.

A hatalmas, disszonáns akkorddal induló darab gazdagon és fényesen szól, két üstdobost, hárfát, harangjátékot is felvonultat a hangszínek palettáján, gyásza azonban nem annyira fekete és kilátástalan, mint ahogyan a címből az kitűnne. Hámori Máté pálcája alatt a zenekar hajlékonyságot, nagyfokú érzékenységet mutatott arra, hogy minél többet megmutasson a mű jóhangzásából: a szép fafúvós színek, a legato dallamok maradéktalanul érvényesültek a második témában. A kissé töredezett forma jellegzetesen rapszodikus karakterrel párosul, ilyenkor - kivált egy ritkán hallott mű esetében - még nehezebb egységben tartani a kereteket. A Danubia Zenekarnak azonban sikerült; már e darab hallgatása közben felfigyeltem muzikalitásukra, igényességükre, a vonósok és főképp a fafúvók telt, kiérlelt hangzására. A darab - reményt, továbbgondolást mutatva - egy nagyon szép hangzású, halk és éteri tisztaságú dúr akkorddal végződik, és bizony jogos volt a hangos tetszésnyilvánítás.

Amikor vagy 30 évvel ezelőtt Liszt összes szimfonikus költeményét Joó Árpád lemezre vezényelte a Rádiózenekarral, a Nikolaus Lenau Faustjához írott két Liszt-epizód, az Éji menet és a Tánc a falu kocsmájában (I. Mefisztó-keringő) már kezdettől fogva az egyik kedvencemmé vált - bár szinte soha nem hallottam pódiumon, a Mefisztó-keringőt is csak elvétve. Ráadásul a szerző eredeti szándéka szerint a két darabot egymás után kell eljátszani, és ezen az estén az is nyilvánvalóvá lett, hogy miért. Az Éji menet bevezetésének különös, mély hangzásai a Mosonyi-darab pompázatos hangszerelése után azonnal ködbe burkolták a koncerttermet. Ezután a természet ébredésének roppant kényes és kristályos hegedűhangzatai következtek, majd az erdőben lassan közeledő emberek lépéseit hallhattuk a zenekar rendkívül egységes, precíz pizzicato-játékában; a tompított kürtök-klarinétok vészjósló akkordjai alatt pedig már teljes csend honolt a nézőtéren, s a fagott váltóhangos, apró motívuma is kellően hangsúlyozott volt ahhoz, hogy a feszültség szinte tapinthatóvá váljon.

Hámori Máté ezt a ritka darabot nagyon koherensen, világos koncepcióval építette fel egészen a Pange lingua gregorián himnusz rézfúvós akkordjaiig, ahol nem nagy hangerőt, hanem fényes, telt hangzást csalt ki a kiválóan játszó muzsikusokból. A nagy kontraszt, a Mefisztó-keringő sodró lendülete viszont egyetlen pillanatra sem hagyott alább: a dirigens félelmetes tempót diktált, ám nem csupán sebessége, hanem összeszokott, tiszta hangzása is volt ennek a táncnak, amelynek középrészében ki kell emelnem a csellószólam szonórus, fájdalmas-melankolikus megjelenését, és az erdőzsongás fuvoláit-klarinétjait. A darab végén azonban a várt és gyakrabban eljátszott, ostorcsapásszerű forte befejezés helyett - nagyon helyesen - a ritkábban hallható, de az Éji menet hangulatát idéző, poétikus pp kódát választotta a karmester, ahogyan a kocsmában kialszanak a fények, és Faust ismét egyedül marad.

Bartók örökzölddé vált zenekari Concertója, a szünet utáni záró szám, egyedülállóan ötvözi a legszélesebb közönség számára is világos dallam- és formavilágot, valamint a modern zenekar teljes eszköztárát. Értelmezései pedig mára igen széles skálán mozognak, a romantikus-monumentális színvilág teljes felvonultatásától kezdve a szinte barokkos, minimális zenekarral előadott változatig. A Danubia ezen az estén teljesen megérdemelten játszhatta el a XX. század egyik legnagyobb alkotását, sallangoktól és maníroktól mentesen, s ami a legfontosabb: a zenekar szemmel láthatóan élvezte, amit saját maga is hall a dobogón. A fafúvósok egyszerűen remekeltek a Párok játéka-tételben, az Elégia-tétel Könnyek tava-idézete szinte a bőrünk alá mászott be, borzongató és vibráló volt a hangzás - az egész este egyik legszebb pillanataként. Az epizódok gyakorlatilag szünet nélkül követték egymást, a zárótételben pedig okosan, csak akkora volt a száguldás, hogy a Nagyterem kissé zengőbbé vált hangzó terében maradéktalanul érvényesülhessenek a hegedűk észbontóan fürge figurái. A hárfákat pedig külön dicséret illeti: megszólalásaik a mű kényes és fontos pontjain mindig precízek voltak. Az utolsó, fényes kisterc után - Bartók-védjegyként áll a mű végén - megérdemelt volt a zúgó vastaps és az ünneplés.