- Magyar dzsesszzenekarok ritkán jutnak el a tengerentúlra.

– Molnár László, jelenlegi ENSZ-nagykövet régóta kedveli a zenénket, ő mutatta meg a lemezeinket egy amerikai szervezőnek, aki látott benne fantáziát. Két évvel ezelőtt mentünk volna, de a szeptember 11-i események miatt ez csak most sikerült. Nyolc koncertet játszottunk New Yorkban, New Jerseyben, Washingtonban, Chicagóban, Clevelandben, főként dzsesszklubokban, de felléptünk a magyar nagykövetségen, vendégei voltunk a magyar kulturális központnak, sőt az egyik esemény egészen különleges volt: negyven ország ENSZ-nagykövete jelent meg rajta.

- Hogyan fogadták a helyiek a zenéjüket, ami – még ha számos közép-európai vonást tartalmaz is – alapjaiban mégiscsak amerikai?

– A fogadtatás mindenhol egyértelműen pozitív volt. Bár nem akarom a jelentőségét eltúlozni, de szóban több helyre, több fesztiválra meghívtak bennünket, sokan gratuláltak, és nem értették, eddig miért nem játszottunk arrafelé. Talán azt méltányolták, hogy mi az övéktől eltérő utat járunk. A zenénknek, azt hiszem, nem az amerikai hatás a lényege. A több mint tíz éve működő László Attila Band tagjai elég különböző zenei környezetből érkeztek, és ezt a sokféle hatást a kezdetektől igyekeztünk valahogy egy irányba terelni. Oláh Kálmán zongorajátékában kétségtelenül nagyon erősen jelen van az amerikai dzsessz, de érezhető benne a klasszikus és kortárs zene is. A basszusgitáros Lattmann Béla vagy a dobos Szendőfi Péter megint más világot képvisel, és eddigi muzsikánk a szaxofonos Borbély Mihály belépésével jól érezhető népzenei felhangot kapott. Szándékosan nem a mostanában oly divatos groove-os, dinamikus irányba indultunk el, hiszen ebben az amerikaiak verhetetlenek. Mi hasonló hatást folyamatos, intenzív, improvizatív zenéléssel szeretnénk elérni, amely finomabb dinamikákat használ.

- A László Attila Band is olyan, mint a magyar dzsesszzenekarok többsége: tagjai párhuzamosan több formációban is dolgoznak. Mennyire lehet így folyamatosan működni?

– Sokat kell persze egyeztetni, de ennek a több lábon állásnak megvan a maga előnye. Megengedhetjük magunknak azt a luxust, hogy az ajánlatoknál szabadon döntünk, csak azt vállaljuk el, amit mi is akarunk. Persze a megkeresések száma is sok minden függvénye, vannak sűrűbb és csendesebb időszakok, de nagyon fontos, hogy ez a társaság nemcsak a színpadon, hanem a mikrobuszban is jól érzi magát. Tudjuk, mindig számíthatunk a másikra.

- Az aktív zenélés és tanítás mellett ön egy ideje közéleti funkciókat is betölt: öt éve a Magyar Jazz Szövetség elnöke. Ez a civil szervezet 1990 óta működik, meglehetősen takaréklángon. Tavaly azonban meglepő módon aktivizálták magukat, egy éve folytatnak tárgyalásokat a kulturális minisztériummal a műfaj támogatása érdekében. Mitől változott meg a korábbi hozzáállásuk, illetve mit sikerült elérniük?

– A hazai civil szervezetek működését és főleg a költségvetését mindenki ismeri, javarészt társadalmi munkában végezzük a dolgunk. Ebből azért sok minden adódik. Ennek ellenére nagyon fontosnak tartom, hogy a Magyar Jazz Szövetség 1990 óta folyamatosan működik, ami lehetővé tette, hogy a műfaj másokfelől megszólítható legyen, illetve hogy a zenészek hitelesen meg tudjanak szólalni saját érdekükben. A szövetség az elmúlt 13 évben a kapcsolattartás egyik eszköze lett, a műfajt érintő díjakra minden alkalommal javaslatot tett, illetve 1991 óta minden évben megrendeztea Magyar Jazz Ünnepét. A műfaj eredményei ellenéreegy ideje kifejezetten nehéz helyzetbe jutott, ezért határoztuk el másfél éve, hogy tárgyalásokat kezdeményezünk a minisztériummal annak érdekében, hogy a magyar dzsessz mint improvizatív kortárs zeneművészet a hazai zenei életben az őt megillető helyre kerüljön, és az állami támogatási rendszerből az európai gyakorlatnak megfelelő mértékben részesüljön. Több területen sikerült már eredményeket elérni.

- Például?

– Tavaly a NKÖM összesen hatmillió forinttal támogatta három vidéki rendezvény magyar résztvevőit, az őszi Budapest Jazz Fesztivált pedig további ötmillió forinttal. Az idei évben a hazai dzsesszklubhálózat újjáélesztése a legfőbb cél, amire 30 millió forintot szán a minisztérium, de csak azoknak a kluboknak, amelyek saját erőforrást is bevonnak. Ez a keret mostantól elvben minden évben rendelkezésre áll. A pályázatokról egy élvonalbeli dzsesszzenészekből álló szakmai grémium dönt, kiegészülve a minisztérium és a zenészszakszervezet képviselőivel. A magyar művészek külföldi fellépéseinek támogatása a Hungarofesten és a kinti magyar intézeteken keresztül működik a leghatékonyabban. Úgy tűnik, a dzsessz idén már nagyobb mértékben kerül bele a kínálatukba. Emellett szeretnénk létrehozni a Lakatos Ablakos Dezső-ösztöndíjat, amely – a klasszikus zenei területén már működő Fischer Annie-ösztöndíjhoz hasonlóan – a főiskolát végzett pályakezdő, kiemelkedő tehetségű dzsesszzenészeket segítené. Kértünk támogatást a Budapest Jazz Orchestra mint az egyetlen hazai professzionális dzsessznagyzenekar működtetésére. Ők évek óta bizonyítanak, úgy érzem, megérdemelnének valamiféle anyagi biztonságot. Javaslatot tettünk egy kis létszámú dzsessziroda létrehozására is, amely a zenészek, szervezők, kiadók és események koordinálásához, illetve a műfaj professzionálisabb megjelenítéséhez lenne elengedhetetlen.

- Mi a helyzet a többi tevékenységgel? Mondjuk a koncertek, a turnék, a lemezek támogatásával?

– Egyrészt maradnak a hagyományos források – Nemzeti Kulturális Alapprogram, Artisjus Zenei Alapítvány –, másrészt szeretnénk létrehozni egy olyan keretet, hogy a máshová nehezen beilleszthető pályázatokról egy szakmai grémium közvetlenül dönthessen. Az NKA az elmúlt évben egyébként összesen 21 millió forintot ítélt oda dzsesszpályázatokra, ami jelentős eredmény.

- Attól függ, mihez viszonyítjuk. Mondjuk az Operaház, a Nemzeti Filharmonikusok vagy akár egyes filmek milliárdos nagyságrendű támogatásához képest ez mégiscsak nevetségesen kevés.

– Ez pontosan így van, de legalább elindult valami. A műfaj ezekkel az összegekkel persze még mindig nem került az őt megillető helyre, de ha ez a támogatás minden évben nő, előbb-utóbb odakerülhet.