- A vibrafon–zongora duó nem a leghagyományosabb dzsesszformáció. Hogyan ismerte meg Makoto Ozonét, és mióta játszanak ebben a felállásban?

– 1982 körül találkoztam Makotóval először, aki akkor még diákként a Berkleen tanult. 1983-ban fejezte be a tanulmányait, és már készen állt, hogy visszatérjen Japánba, amikor úgy gondoltam, a saját zenekaromat ki kellene egészítenem egy zongoristával. Kezdetben tehát egy többtagú formációban zenéltünk együtt.

- A Virtuosi című lemezükhöz írt kísérőszövegben saját magukat „zenei kalandoroknak” nevezi. Mit ért ez alatt pontosan?

– Szeretünk új és változatos dolgokat kipróbálni. A dzsesszen belül is játszunk például a korainak számító ’30-as évekből, de játszunk modern számokat is. Vagy szintén szerepel műsorunkon a tangó, sőt a klasszikus zene is. Szeretünk kísérletezni és „bebarangolni a zenei tájat”…

- Ön szerint manapság a közönségnek van-e igénye a dzsesszben és a klasszikus zenében való kalandozásra, illetve van-e olyan zenei ismeretük, hogy ezt be tudják fogadni?

– A mai közönség sokkal jobban ismeri a különböző zenei irányzatokat, mint eleddig bármelyik a történelem során. Kétszáz évvel ezelőtt, amikor még nem voltak felvételek, általában csak egy szűk környezetben volt lehetőség zenehallgatásra. Ha ön például akkor Budapesten élt volna, valószínűleg nyugati stílusú klasszikus zenével találkozott volna leginkább, illetve természetesen a helyi népzenével, de nem tudott volna az ázsiai vagy még inkább a dél-amerikai zenei stílusokról. Ma, 2004-ben, amikor rendelkezésünkre állnak a felvételek, és az emberek és maguk a zenészek is rengeteget utaznak, a legtöbben már hallottak mondjuk a tangóról. Ugyanígy tudhatnak a dzsessz különböző irányzatairól, és szinte mindenki ismeri valamennyire a klasszikus zenét. Hozzá kell tegyem, hogy mi nem játszunk nagyon eltérő műfajokat, tehát nincs a repertoárunkban kínai vagy afrikai zene, ami azért tényleg más lenne.

- Ön a Berklee College of Music dékánhelyettese. Milyen a mostani diákjai hozzáállása és képessége, optimista a dzsessz jövőjét illetően?

– Egyértelműen igen. A dzsesszel az a helyzet, hogy mindig újra feltalálja saját magát. Új stílusok jönnek pont akkor, amikor már azt hinnéd, hogy kifakulóban van a műfaj, vagy jön egy új tehetség, esetleg egy új játékmód vagy technika. A dzsessz főleg big bandeket jelentett a ’30-as, ’40-es években, aztán jött Charlie Parker, Dizzy Gillespie és Miles Davis, és hirtelen az azelőtt szokatlannak számító kisebb létszámú zenekarok jöttek divatba. Ma már a legtöbben ezeket azonosítják a dzsesszel. A ’60-as években Stan Getz fölfedezte a brazíliai zenét a dzsessz számára, megszületett a bossa nova, és a kultúrák ötvözése a mai napig hatalmas népszerűségnek örvend. Mindig lesz változás és haladás, úgyhogy nem aggódóm a jövő miatt. Már csak azért sem, mert a Berkleen rengeteg tehetséges diákunk van. Én még a híressé válásuk előtt látom őket, aztán öt év múlva saját zenekarral, lemezekkel ők lesznek azok, akik az új irányokat megrajzolják.

- Szeretne továbbra is koncertezni, vagy szívesebben élne a zeneszerzésnek, kísérletezésnek?

– Nos, ez a mostani év változást fog hozni az életemben, mert 33 év után otthagyom a Berklee-t és nyugdíjba megyek. Saját magam döntöttem úgy, hogy ez az utolsó év. Van még körülbelül öt hónapom, aztán szeretnék több időt tölteni más zenei projektekkel és zeneszerzéssel, amire eddig nem jutott időm. A zeneszerzés több időt igényel, nem olyan, mint elmenni, és adni egy kétórás koncertet. Izgat a gondolat, hogy új és más dolgokra lesz időm, és kíváncsi vagyok, mit tudok majd megvalósítani.