- Fiatal művész esetében mindig érdekes kérdés, hogyan került kapcsolatba a hangszerével. Nálad miképpen alakult a fuvolával való találkozás?
- Családomban nincs zenész, de édesanyámat a gimnáziumban egy fuvolatanárnő oktatta énekre, aki egy alkalommal behozta a hangszerét, és eljátszotta az osztálynak Debussy Syrinx című művét. A darab és a fuvola hangja életre szóló élményt jelentett édesanyám számára. Biztosan nem véletlen, hogy amikor ezt a hangszert választottam, éppen az ő egykori énektanáránál, Kováts Krisztinánál kezdtem tanulni. Az elején fife-on kezdtem játszani, amely a fuvola billentyűzet nélküli, középkori eredetű elődje: apró mérete miatt (akkora, mint a piccolo) manapság előkészítő hangszerként használják a fuvolaoktatásban. Nem különösebben szép a hangja, így az is ösztönzött, hogy egy év után végre igazi fuvolát tarthattam a kezemben. A sok kis etűd gyakorlása közben arra gondoltam, minél gyorsabban tanulom meg őket, annál közelebb kerülök a nagybetűs darabokhoz.
- Hogyan vezetett az utad Gyöngyösről a budapesti Bartók szakiskolán át Münchenbe?
- Zeneiskolás koromban eldöntöttem, hogy zenész akarok lenni, és a budapesti Bartók Béla Konzervatóriumba akarok járni. A zeneiskolai tablók, a konziba felvételt nyert tanulók képei motiváltak, én is oda akartam kerülni közéjük a falra, ami 2007-ben meg is történt. A konziban pedig – ahonnan annyi emléket őrzök Csetényi Gyula óráiról – szintén egy cél lebegett a szemem előtt: szerettem volna külföldön folytatni a tanulmányaimat.
- Mesélnél müncheni tanárodról, ottani tapasztalataidról?
- Andrea Lieberknecht az egyik legkeresettebb tanár Németországban. Hihetetlenül energikus és motivált, szenvedéllyel tanít minden órán. Csodálatosan játszik, arra ösztönöz, hogy minél több ötletet próbáljunk ki, fedezzük fel a saját egyéniségünket, és szólaltassuk meg a hangszeren – mindenre nyitott: terel, inspirál, kibont bennünket. Szeretek Münchenben élni, mert a várost áthatja a klasszikus zene szeretete, így a zenészek számára (is) ez a lehetőségek városa. Az egyetem olyan, amilyenre számítottam, mindenki nyitott és kedves, sok nemzet keveredik, sokféle kultúrát és embert ismertem meg. A nehézség a nyelv, hiszen hiába tudok jól beszélni, mégsem ugyanaz az érzés. De úgy gondolom, mostanra sikerült beilleszkednem.
- Hangszered repertoárjából milyen korszakokat vagy szerzőket részesítesz előnyben koncertjeiden?
- Még nem vagyok kiforrott koncertező művész, tanulóként mindent játszom, és mindenben ki szeretném magam próbálni. Ami közel áll hozzám, az Bach és Mozart zenéje – tervem, hogy megtanulok traversón (barokkfuvolán) játszani, hogy jobban elmélyülhessek a barokk stílus technikáiban, korhű megszólaltatásában. Továbbá a modern darabokat is szeretném jobban felfedezni, a különböző effektusokat, technikákat elsajátítani.
- Reinecke Fuvolaversenye a repertoár egyik kedvelt darabja, mégis ritkán szólal meg zenekarral. Milyen viszony fűz a darabhoz?
- A versenymű második tételét játszotta egy osztálytársam, akkor ismertem meg a darabot. Az első taktustól kezdve megragadott ennek a tételnek a szépsége, számomra ez a mű magja, lényege. Az üstdob szívdobbanást imitáló ritmusa, a kürtök vészjósló akkordjai, a fafúvósok felelgetése, a cselló kantilénája, a fuvola éneklő, fájdalmas szépségű dallama a szívig hatol. A második tétel – Hamvas Béla szavaival élve – maga a „szép boldogtalanság”. Repertoárja miatt a fuvola nem olyan szólóhangszer, mint a hegedű vagy a cselló, hiszen a legnagyobb szólisták is zenekarban játszanak és/vagy tanítanak.
- Hogyan képzeled el a jövőd?
- Én is szeretnék egy jó zenekarban játszani, remélem, sikerül majd. Nem tartottam magam pedagógus alkatnak, de most, hogy már vannak magánnövendékeim, meglepődve tapasztalom, milyen fantasztikus tanítani, gyerekekkel foglalkozni! Közben az ember maga is tanul, sok mindent tudatosít, sok mindenre ráébred. Idén többet szeretnék kamarazenélni, jelenleg fúvósötöst szervezünk, szeretnék versenyeken is indulni, de valójában minden vonz, ami zene.