Ennek ellenére is óvakodnék attól, hogy a szerzőt lebüdöskapitalistázzam, mert a Fantom nagyszerű munka. A történet ugyan csak variáció Quasimodo közismert sorsára, de a templom helyett az opera lett a cselekmény színtere, és az új helyszín nagy lehetőséget ad a zenés illusztrálásra, a paródiára, a játékból komollyá forduló dallamokra, a musical műfajának látszólagos és valóságos megemelésére. Lloyd Webber pedig nem nagyon hibázik ebben a darabban. Illetve kicsit sem. Az első részben elhangzik három nagy sláger, de a második felvonásra is marad még egy, és aki azt hiszi, hogy ezt pusztán csak pénzalapon meg lehet csinálni, az legyen kedves, csinálja is utána. Biztos, hogy meglesz a pénz is hozzá. És azon túl, hogy jól fizető musicaleket érdemes írni, nem kétséges, hogy ott van a személyes hang is a darabban. Éppen a második felvonásban, és éppen a negyedik nagy slágerben, amelyben a női főszereplő, Christine édesapja sírjánál arról énekel, hogy bárcsak találkozhatnának még valahogy (sajnos a szöveg fordítója, Galambos Attila az illendőnél sokkal szabadabban bánt itt a fő gondolattal). A komponálás idején a szerző még nem sokkal volt túl apja elveszítésén, így a dal utolsó sora (szó szerinti fordításban: segíts elbúcsúzni) a dallammal együtt talán mégis több, mint könnyfacsarás. Még akkor is, ha egyébként erre is alkalmas.

Profi darab igyekvő előadásban még csak a sovány döntetlenhez volna elég. Mert van elég baj Szirtes Tamás rendezésével azon túl is, hogy mit tesz lehetővé a színház és a technika. Nem kezdődik el a darab, a szerencsétlenül megvalósított, erőtlenül lejátszott nyitókép az árverésen már lassít, pedig még nincs is miből, aztán az operai jelenet sincs úgy kidolgozva, hogy legalább a paródiát érzékelni lehessen. Utóbb pedig már megteszi a magáét a szegénység, ahogy inognak a varázslatos szerkezetek, ahogy akadozik a gépezet, ahogy az utolsó jelenetben, amikor a fantomnak el kellene nyomtalanul tűnnie, jól látszik, ahogy a színész kibújik a nagy, merev palástból. Viszont az egyéni teljesítmények időnként – kellemes meglepetésre – a darab segítségére sietnek. Kisebb szerepben tűnik ki Kuthy Patrícia, illetve az Operából kölcsönzött Pelle Ezsébet. De a lényeg Sasvári Sándor a Fantom szerepében. Intenzív. Jól énekel, erőteljes, figyelni kell rá, uralja a színpadot, ráadásul az alkatától alapvetően eltérő figuraként. És akarja a szerepet, nem fél elhagyni érte a jóképű pasas fazonját. Felnőtt, nagykorú alakítás.

Sajnos a kiugrásnak remélt Mahó Andreáról ennyi jót nem lehet elmondani. Szép a hangja, de alakítása kizárólag szemforgatásra és meresztgetésre koncentrálódik, a mosolya pedig hamis. Érzem, hogy nem meggyőző, ha azt mondom, hogy talán még belejön. A másik szereposztásban Miller Zoltán túlságosan fiatal a szerephez, és nincs meg alkatában az a komor férfiasság, ami igazán vonzóvá teszi a címszerepet, inkább olyan kis csodabogár az általa játszott figura, ráadásul a szólam odafönt már nincs meg. Király Lindáról, gondolom, nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy nem színésznő, de nem is nagyon énekesnő, nem adja elő a zenét túlságosan kifejezően. Viszont hang, erősítésen át is látszik, hogy mennyivel erőteljesebb, tartalmasabb, gazdagabb az orgánum, mint a többieké, úgyhogy ebben az alakításban valóban benne van a folyamatos fejlődés lehetősége. És a hármas szereposztásnak megvan még az az előnye is, hogy a néző azt hiszi, a másik gárdával minden sokkal jobb.