Szeretem, hogy a Fesztiválzenekarnak mindig van ötlete. Pedig nem kellene hozzá sok, igazán eszébe juthatna másnak is, hogy a zenekar a karmester megjelenése előtt belekezdjen valami zenébe, megspórolva ezzel a kínos kötelező kört, ami meghajlással, tapssal, utolsó pillanati taktikai köhögésekkel, krákogásokkal telik. Stravinsky-koncertjük kezdetén Fischer Iván úgy jelenik meg, hogy a Négy norvég kép első, marsch-szerű, Intrada című tétele már szól, a koncertmester, Major Tamás intette be. Tessék, most kiderül, hogy nem is feltétlenül igaz, amit Schiff András a beszélgetőkönyvében állít – ahhoz, hogy zene szülessen, csendnek kell lennie –,
a Fesztiválzenekar megmutatja, hogy ahhoz, hogy zene szülessen, zenélni kell. Örömmel.
Az sem nagy ötlet, hogy valaki a Tangó c. rövid karakterdarab közben táncra perdüljön, de Molnár Noémi másodikhegedű-, és Fekete Zoltán a brácsaszólamból épp ezt teszi. Illetve nagy ötlet, mert furcsa, de ritkán történik ehhez hasonló vagány és szexi dolog komolyzenei koncertszínpadon. Tessék, pedig elég hozzá két ügyes lábú muzsikus, meg egy fekete kalap, és oda meg vissza van mindenki.

Molnár Noémi és Fekete Zoltán tangózik a Fesztiválzenekar koncertjén (Fotó/Forrás: Kurcsák István / BFZ)
Igazán ihletetten szólt a Zsoltárszimfónia, amely Stravinsky életművének szokatlan színfoltja – még ha az egyik legnépszerűbb színfoltja is. A zeneszerző, aki legalább annyira volt kaméleonja a 20. századi klasszikus zenének, mint Beatles vagy Bowie a popzenének, itt sokszor intim és személyes. Az első tétel rövid csellószólója, a kórus eksztatikus fortéja („Remitte mihi” – bocsáss meg) szívbemarkoló. A második tétel kettősfúgáját nyitó oboa magára hagyatott, a kórus második témája, a sűrűsödő polifonikus szövet békétlenül sodor. Utána érdekes kérdésként vetődik fel bennem, hogy a zárószakasz – „Új éneket adott a számba” – miért harcias, szinte erőszakos. Talán azért, mert még előtte vagyunk az elragadtatásnak, amely a harmadik tételben történik meg?
Mindig is csíptem a Zsoltárszimfónia kéziratára írt ajánlást, amely így szól: „Az Úr dicsőségére és a Bostoni Szimfonikusoknak ajánlva” – mintha Stravinsky azt mondaná: oké, a mennyekben te vagy az Úr, de zenei kérdésekben hadd döntsünk mi, zenészek. Mielőtt az olvasó felhördülne a szándékos belemagyarázáson, vessen egy pillantást a harmadik tételre, amelyben éles kontrasztban áll egymással a homofón korálszerkesztés és a modernség a maga ritmikai és harmóniabeli szabadságával. (Néhány szakasz mintha a Sacre-ét idézné, egy négyhangból álló motívum fel is bukkan.)
Az emberi és az isteni világ két szintjét igyekszik kibékíteni ez a zene.
Stravinskyt saját elmondása szerint Illés szekere ihlette, amelynek mennybe menetelét egy mozgalmas, triolás szakasz festi meg. Laudate, énekli a kórus, de a harmónia nehezen találja meg a dúrt, lefelé hajlik a dallam is. Majd a 150. zsoltár szavai zajos fanfárokkal és nagy hangerővel kelnek életre, de a tételt a kórus békét árasztó, lebegő hangjai zárják. Stravinsky maga írta, hogy ebben a kantátában mennyire elválaszthatatlan a kórus és a zenekar egysége: a Cantemus Vegyeskarban a BFZ ragyogó partnerre talált. A hegedűk, brácsák és klarinétok nélkül felálló zenekar sötét színeiben a kórus érzelmes, mégis öröklétbe visszhangzó tónusa volt a titokzatos komponens.
A Fesztiválzenekar koncertjének mamutja persze a megunhatatlan, őserejéből semmit sem vesztett Tavaszi áldozat volt. Habár a darab bemutatóját körüllengő mítoszt – úgy tűnik –, cáfolták már, a mai napig vérlázítóan modernnek ható balettzenéről van szó. A zenének elidegeníthetetlen eleme a testiség, a mozgás – hiába szólalt meg most, és általában máskor is, koncerttermi darabként. Szükséges mondani, hogy mennyire máshogy hangzanak egy ilyen szélsőséges karakterekkel dolgozó zenemű különböző interpretációi? (Valerij Gergijev, Igor Markevich és Simon Rattle felvételeit nem érdemes kihagyni.) A Budapesti Fesztiválzenekar olyan Tavaszi áldozatot játszott, hogy a fal adta a másikat. S mintha előadásuk kulcsa az lett volna, hogy a karmester hagyta élni, önállóan lélegezni a szólamokat, és az így létrejövő sokszínűség, sokrétegűség magába szippantott. Pedig inkább tempós volt az előadás (gyorsabbnak éreztem, de az órám azt mondta, 38 perc), a lassú részek kifejezetten elnyújtottan szóltak. De ez csak jót tett neki: mélyebb rétegeit fedeztük fel a zenének, és nagyobb hatással voltak a hallgatóra a kakofóniába kulminálódó frázisok. Fischer Iván teret engedett annak, hogy a hangszerszólamok, ha kell, harsányak legyenek, ha kell, szenvedők vagy szenvedélyesek, így szólt a magasban rikoltó trombita, a kürtök, a timpani.
S hogy miért olyan izgalmas ez a zene a bemutatója után több mint száz évvel? Lehet, hogy ezért: a BFZ most egy virtuóz, pompás interpretációját adta a balettzenének, s maradéktalanul boldog voltam vele.
Ha Gergijev felvételét indítom el, a sámánt hallom benne, aki a sötétségben kalauzol, ha Fischer koncertjére ülök be, a nyers erőt hallom, amely nem misztifikálja magát, csak letépi a fejemet.
Igazán sajnálhatja az a néhány hallgató, aki elsietett a ráadás előtt: a zenekar kórussá alakult, az orosz zeneszerző Ave Mariáját énekelték el. Szeretem, hogy a Fesztiválzenekarnak mindig van ötlete.