De a hangversenyen elhangzó többi, Magyarországon különösen ritkán hallható mű, Prokofjev fiatalkori Őszi vázlat címmel bemutatott op. 8-as Autumnalja, és Csajkovszkij Francesca da Riminije is az elmúlásról, a halálról szól (sőt, utóbbi történetesen a pokolban játszódik). A tematika, a magyarországi premier, a másik két nem túl gyakran felcsendülő mű és a repertoárját egyre izgalmasabban bővítő Concerto Budapest akár garancia is lehetne a nagy érdeklődésre, de sajnos mégsem az. A koncertre nagyon kevesen jöttek el, a párszáz fős közönség még a félház érzetét sem kelti, de vajon mi lehet ennek az oka? A kortárs zene ennyire elrettentené a közönséget a XXI. században? Nem merünk abba belegondolni, hogy saját korában mindegyik szerző kortársnak számított és nem kellene megijednünk ettől a mumusként kezelt kifejezéstől?

Kérdéseim költőiek, de az tény (és úgy hallottam, hasonló dolgokra utalt az egy héttel ezelőtti zeneakadémiai Boulez 90 koncert elején Rácz Zoltán is), hogy a magyar zenekarok az elmúlt évtizedekben az esetek többségében ugyanúgy ragaszkodtak a nyitány-versenymű-szimfónia szentháromságához a hangversenyek felépítésében, mint ahhoz is, hogy nem hangozhatott el műsor valamely hellyel-közzel rongyosra hallgatott sláger nélkül sem. A kortárs pedig biztos valami kakofón értelmetlenség lehet, amelyben a légkalapács és az ütvefúró is hangszernek minősülhet. Szóval már a XX. század veszélyes vizeire se próbáljunk meg evezni, mert onnan legföljebb Bartók Concertója és Stravinsky Tűzmadara az, ami még emészthető, és csak egy szűk keménymag nyitott, sőt éhes az újdonságokra (ennek a különlegesen ritka fajtának a budapesti szegregációja pedig nagyjából elfér a FUGA Építészeti Központ koncerttermében/kiállítóterében). Talán a helyzet azért ennyire nem súlyos - legalábbis remélem -, de óvatosan levonhatunk hasonló következtetéseket.

Persze az is lehet, hogy akik még jöttek volna, azok Thomas Adèsra karmesterként is kíváncsiak lettek volna, aki sajnos betegség miatt nem tudott eljönni vezényelni a Müpa-beli koncertre - helyette a kortárs zenében és a brit komponista műveinek interpretálásában is otthonosan mozgó Timothy Redmond ragadta magához a karmesteri pálcát -, ahogyan a világpremieren is éneklő, kiváló holland mezzoszoprán, Christianne Stotijn helyett is a finn Carolina Krogius ugrott be. Egyedül a bariton, Mark Stone maradt fix pont a meghirdetett közreműködők közül.

A hangversenyt nyitó Prokofjev-mű ifjúkori zsenge, a szerző rövid, ráadásul legkorábbi zenekari darabja, amelyet később kétszer is átdolgozott. Valószínűleg leginkább a hangszerelést, mivel az különösen pasztell, sőt impresszionista. A Concerto Budapest szépen megfesti ezeket a színeket, remekül hatnak a sordinók, a vonósok hullámzása, a zenekar érzékletesen ábrázolja a lustán kavargó őszi faleveleket, és a mű hangulata - ahogyan a kiosztott műsorlap is írja - valóban Rachmaninov Holtak szigete című szimfonikus darabjára, valamint helyenként a II. szimfóniára emlékeztet. Hangvétele lírai, kontemplatív, a megvalósítás már-már túl óvatos.

Az ezt követő Csajkovszkij-mű, a Francesca da Rimini című szimfonikus fantázia az előzővel szemben kirobbanó és bombasztikus, de sok esetben túl koncentrált. A darab egyik legemlékezetesebb része, a gyönyörűen formált klarinét szóló, amelyet Klenyán Csaba szólaltatott meg, továbbá az első fuvola (Kaczander Orsolya) is hozott elmélyült pillanatokat. A struktúrát nehéz összetartani, hiszen a mű szinte wagneri módon építkezik a kvázi végtelen dallamvonalakból, a mesteri hangszerelés segíti a dirigenst és a zenekart is, hogy minél nagyobb hatással szólaltassák meg a vonósok reszeléséből és a szenzációs, letaglózó fúvósáradatból kibontakozó viharos szenvedélyt - a finálé hatásvadász, erőteljes akkordjai szinte sokkolóra sikeredtek. A karmester, Timothy Redmond bár precízen mutatja a belépéseket, és érzelmesen vezényel, mégis leggyakrabban inkább jobb nem odanézni, mivel látványra olyan, mint aki óriástrambulinról vezényel.

A második részben Adès 2013-ban komponált, német nyelvű oratóriuma - amint már utaltam rá - a Villon-Faludy-versből ismert párbeszédes formára emlékeztet, hiszen a bariton énekeli a halál szólamát, míg a női szólista személyesíti meg az áldozatokat a pápától a csecsemőig. Adès műve befogadható és igényesen, gondosan megírt, mit több, hatásos. A Totentanz azért is német, mivel ihlető forrása a lübecki Marienkirche híres haláltánc-festménysorozata, valamint a képek alá írt német szöveg. A Witold Lutosławski és felesége, Danuta emlékére ajánlott kompozíció bár sok tekintetben remekbe szabott és erőteljes, nem mondható igazán eredetinek. Sok szállal kapaszkodik a múlthoz, múltbeli zenékhez, kiérződik belőle Britten konzervatív hangja (a Háborús Requiemre könnyen asszociálhatunk), de megtalálható benne Mahler Gyermekgyászdalainak zenei világa is (ez utóbbi különösen a befejezésben érhető tetten). Az egyes áldozatoknál különböző karakterek sejlenek fel a zenekarban mind a hangszínek, mind a táncokat idéző, bonyolultabbnál bonyolultabb ritmusképletek segítségével (a zenészek kedvéért jelzem, hogy Adès nemcsak a hagyományos negyedekben és nyolcadokban adja meg az ütemmutatót, hanem különböző hatodok és tizenkettedek is előfordulnak partitúrájában, ami kifejezetten nehezíti az előadók dolgát). Ezek teszik leginkább izgalmassá a kompozíciót, de sajna néha hosszabb, nem mindig annyira ötletes énekes szólók és a ritmusképletek már-már minimálzenébe illő ostinato ismétlései időnként ellene dolgoznak.

Az ütős hangszerek hihetetlen arzenálját vonultatja fel a darab (többek között egy hatalmas méretű taikót is), amiket a szerző bátran használ, néha brutális hangzásvilágot teremtve. Ahogyan a korábban hallott Prokofjev vagy Csajkovszkij, Adès is nagyszerűen ért a hangszereléshez. A bonyolult textúrát a Concerto Budapest elismerésre méltó módon szólaltatta meg, a már említett túlzott koncentráció sem bizonyult zavarónak. Mark Stone sötét tónusú, drámai baritonja megfelelt a darab komoly témájának, Carolina Krogius pedig, noha szépen teljesítette feladatát, és szinte alti mélységek alá kellett ereszkednie, nem minden esetben tudta megformálni a megjelenített áldozatok sokszínűségét, különböző karaktereit. Hangszíneivel jobban játszhatott volna, mert a potenciál érezhetően megvolt benne. Redmond továbbra is ugrándozott vezénylés közben, de mert ilyen minőségben megszólalt a darab, ezt még meg is bocsáthatjuk neki. Természetesen a potenciális közönség otthon maradt részére sem haragudhatunk igazán, de jó tanácsként azért meghagyhatjuk, hogy legközelebb se Prokofjev, se Thomas Adès neve ne riassza el őket. A Concerto Budapest meg főleg ne, de ezt talán már tudhatják.