„A forma és a hangzás, ami lenyűgözött”

- Több mint egy év távlatából, hogyan értékeled a Pablo Casals Nemzetközi Gordonkaversenyt?

- Mérföldkőnek gondolom a budapesti versenyt, már csak azért is, mert nem volt könnyű a hazai közönség és a szakma képviselői előtt játszani. Plusz teherként éltem meg, mert úgy éreztem, hogy többszörösen is meg kell felelnem az elvárásoknak. Maga a megmérettetés és az eredmény közvetlenül és közvetetten is hatott a pályámra. A különdíjaknak köszönhetően nagyon sok új felkérést kaptam, amik mind nagyon jelentős színpadi tapasztalatok. Emellett a verseny presztízse miatt felfigyeltek rám olyan szervezők, ügynökök, akik különböző fesztiválokra és koncertekre hívnak meg. Ez a közvetett hatás. 

 A múlt évadban különösen fontos volt számomra, hogy felléphettem az amszterdami Concertgebouw-ban, ahol egy fél estét játszottam a kamarateremben, és ugyanilyen megtisztelő volt a felkérés a Szentpétervári Marinszkij Színháztól, ahol a szervezők teljesen szabad kezet adtak a műsör összeállításában, mindössze Kodály Szólószonátájához ragaszkodtak. A versenynek köszönhetem, hogy részt vehettem olyan, számomra új, rangos fesztiválokon is, mint a Heidelbergi Tavaszi Fesztivál, illetve az első alkalommal megrendezett Krzyżowai Fesztivál. Utóbbi egy nagyon érdekes helyszín, hiszen nagy történelmi, főként II. világháborús múlttal rendelkezik, ami persze egyúttal hátborzongató is. Krzyżowaban olyan művészek partnere lehettem, mint Arnold Steinhardt, Várjon Dénes, Viviane Hagner illetve játszhattam Alfred Brendelnek, ami rendkívül inspiráló volt.

- Jelenleg tanulmányaid és életed Berlinhez kötnek.

- Budapesten a Zeneakadémia előkészítő osztályába jártam Mező László tanítványaként hat évig, majd a Berlini Művészeti Egyetemen folytattam tanulmányaimat, ahol most töltöm ötödik tanévemet. Mondanom sem kell, hogy az itthon töltött évek mennyire meghatározóak voltak, életre szóló tudásanyaggal gazdagodtam többek között Gulyás Márta és Wagner Rita kamarazene óráin. Később úgy éreztem, hogy tovább kell lépnem. Januárban szerzem meg a BA diplomámat Berlinben, valamint ott szeretném folytatni a mesterképzést is. Nem vagyok híve a sűrű tanárváltásnak, és úgy gondolom, hogy hat-nyolc évet érdemes eltölteni egy mester irányítása alatt. Mindeközben persze mesterkurzusokon fejlesztem magam, viszont szükségem van arra, hogy tartozzak valahova, hogy legyen egy otthonom, egy műhely ahová visszatérhetek. Ha más művészekkel találkozom az külön öröm, és ilyenkor mindig új ötletekkel gazdagodom.

- Mikor hallhatunk Magyarországon?

- Itthon legutóbb a Miskolci Szimfonikusokkal játszottam Schumannt, akiket már ismertem, hiszen lassan két éve, hogy édesapámmal, Szabó Péterrel felvettük Moór Emánuel Kettősversenyét, amely felvételen Hamar Zsolt vezényletével közreműködött a zenekar. Nagyon jó élmény velük együtt játszani, akárcsak a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarával, akikkel a verseny döntőjében Sosztakovics I. csellóversenyét adtuk elő, és akikkel először játszottam Schumann versenyművét, idén szeptemberben. Legközelebb december 22-én játszom a Márványteremben Hlavacsek Tihamérrel és Lajkó Istvánnal. Január 15-én és 16-án pedig a Duna Szimfonikusokkal fogok Dvořak csellóversenyt játszani, Medveczky Ádám vezényletével, velük még nem játszottam, kíváncsian várom.

Szabó Ildikó (Fotó/Forrás: Osztrovszky Zsolt)

- Milyen repertoár áll hozzád a legközelebb?

- Azt hiszem azért is választottam a csellót, mert olyan repertoárja van a hangszernek, amihez talán pont elég egy élet, hogy felfedezzem, végigcsináljam, és az alapműveket el is sajátítsam. Mi csellisták, nem rendelkezünk azzal a luxussal, mint például a zongoristák, hogy szinte előadói életműveket lehet felépíteni egy-egy szerző munkáinak az interpretálására. Egy csellista nem tudja ezt megengedni magának, mert nem akkora a repertoár, emiatt már nagyon fiatalon is törekedtem arra, hogy minél többféle alkotással találkozzam a barokktól egészen a kortárs zenéig. A modern zene meghatározó az életemben, hiszen a nagyapám Szabó Csaba zeneszerző volt. Jelenleg a Bach-szvitek előtti világ még nem a sajátom, amin folyamatosan dolgozom, és régóta vágyom barokk hangszeren is kipróbálni magam.

- Milyen a kapcsolatod a hangszereddel?

- Egy Antonio Sgarbi hangszerem van, amivel nagyon boldog vagyok, új olasz hangszernek nevezzük, mert 1894-ben épült. A Német Zenei Alapítvány bocsátotta rendelkezésemre, amely minden évben meghívásos versenyt hirdet meg. A versenyen nyújtott produkció alapján döntöttek úgy, hogy egy értékes hangszert biztosítanak számomra. Minden évben újra be kell bizonyítanom, hogy továbbra is méltó vagyok rá. Mindenkinek meg kell találnia a saját hangszerét, hogy mi illik az egyéni hangképzéséhez és a hangideáljához. Rengeteget tanultam a mostani hangszeremtől és úgy érzem, hogy a cselló is jobban szól már, mint évekkel ezelőtt.

- Miért választottad a csellót?

- Édesapám jelenléte és játéka nagy hatással volt rám. Édesanyám zongoraművész, de én gyermekként féltem a zongorától. Édesapámnak viszont egy gyönyörű hangszere volt, és mind a forma, mind a hangzás lenyűgözött. Először brácsán próbáltam meg őt utánozni, de aztán gyakorlatokat kaptam, még hangszer nélkül, amik felkészítettek a cselló megszólaltatására. Négy évesen a Tóth Aladár Zeneiskolában kezdtem el a hangszertanulást, Czéh Ágnes tanárnővel. A tanárok sok esetben el akartak csábítani más hangszerre, de senki sem tudott lebeszélni a csellózásról.

Szabó Ildikó (Fotó/Forrás: Osztrovszky Zsolt)

- Van olyan művész, akinek a munkássága példaként áll előtted?

- Eddig el voltam kényeztetve, mert négy nyarat töltöttem Starker Jánosnál Bloomingtonban és nem is tudom, hogy ezek után még mit kívánhatnék magamnak. Persze fáj, hogy Rosztropovicsot nem hallhattam élőben. Több olyan művész van, akit legszívesebben feltámasztanék, például Shafrant, Tortelier-t vagy Casalst. Szomorúsággal tölt el, ha belegondolok, hogy Jacqueline du Pré most lenne 71 éves. Ő kicsit olyan nekünk, csellistáknak, mint Schubert, vagy Mozart. Ki tudja, még hova és hogyan fejlődhetett volna, ha nem ment volna el oly hamar. Akár ma is tanulhatnék tőle.