A hatvanegy éves francia zongoraművész a zeneakadémiai koncert tanúsága szerint pályája legmagasabb csúcsain jár. Gondolkodásmódja és zenei magatartása rendkívül igényes, de ettől ő maga még nem válik a kevesek előadójává. Bár hajdan Boulez, Stockhausen, Ligeti, Tristan Murail műveinek ősbemutatóit abszolválta, ennek ellenére

tud a nagyközönséghez is szólni – és úgy látszik, képes arra, hogy egyszerre legyen virtuóz és elmélyült,

no meg arra is, hogy olyan műsort állítson össze, amely izgalmas, felfedezésszerű, igényes, hézagpótló, és mégis az első pillanattól az utolsóig (a szó magasrendű értelmében) szórakoztató. Beethoven Hammerklavier-szonátáját szólaltatta meg műsora első részében (B-dúr, op. 106), majd a szünet után először Prokofjev Szarkazmusok ciklusát (op. 17), majd Nyikolaj Obuhov Révélations sorozatának néhány tételét, végül Alekszandr Szkrjabin 10. és 5. szonátáját (op. 70, op. 53) játszotta.

Pierre-Laurent Aimard (Fotó/Forrás: Szöllősi Mátyás)

Alighanem sokan érezzük úgy, hogy a Hammerklavier-szonáta egy koncert ideális befejezése – akárcsak Liszt h-moll szonátája, Schubert kései B-dúr szonátája vagy Beethoven op. 111-es c-moll szonátája. Olyan kinyilatkoztatások ezek, amelyek után már lehetőleg ne szólaljon meg semmi, legyen inkább csend. Most mégis egy koncert első felét töltötte ki a Hammerklavier, ezúttal ugyanis más kontextusban szólalt meg. Nem végső szóként, sokkal inkább kezdetként, forradalmi gesztusként, a formabontó, lázadó Beethoven kiáltványaként. Pierre-Laurent Aimard olvasatában nagy jelentőséget kaptak a mű végletei: a végletes indulatok, a végletes hangzásigény, a végletes virtuozitás és a csúcsokat ostromló intellektuális színvonal.

Mindez egyfajta magasrendű, „szent tombolásként” revelálódott: eksztázisként, amelyet azonban minden pillanatában kontrollált az előadóművész intellektusa.

Ellentmondás ez? Igen. Mégis így volt: ez adta a tolmácsolás belső feszítőerejét – az állandó robbanás-közeli állapot, amelyet mégis moderál a fegyelem.

Kapcsolódó

Pierre-Laurent Aimard: "Ügyvéd vagyok a kortárs zongoradarabok mellett"

A francia zongoraművész barátja volt Ligeti Györgynek, Pierre Bouleznek, megtisztulás számára Beethoven legszebb szonátája, és többször is hallotta Cziffra Györgyöt zongorázni. Februárban Magyarországra jön, ebből az alkalomból telefonon beszéltünk vele.

Ha igaz – és igaz –, hogy Aimard értelmezésében a Hammerklavier szerzője forradalmárként lépett elénk, akkor a második rész azt mutatta meg, kik voltak és milyen forradalmat csináltak az egy évszázaddal későbbi európai zenetörténet felforgatói: Prokofjev, Obuhov, Szkrjabin. A Szarkazmusok éles, rövid gesztusai, szögletessége, sok groteszk karaktere és fanyarsága egy új világ üzenetét hozta: a fűszeres eredetiségét, amely minden pillanatban szakítani akar a múlttal. Obuhov húsz évvel később született, mint Szkrjabin, az 1890-es években, és minden tekintetben az ő követője volt: misztikus-messianisztikus zeneszerző, erős modernista törekvésekkel. Ő is francia földön kereste a boldogulást, tanult Ravelnél is. Most hallott rövid darabjai álmok, bódulatok, révedések, elmosódott víziók. Szkrjabin két nagy szonátája két óriási pianisztikus erőpróba: mindkettő szinte játszhatatlanul nehéz, mindkettő eksztatikusan túlfűtött – tehát nagyon frappánsan felel egy évszázad távolából Beethoven 1817/18-as tombolására –, csak éppen míg az 5. szonáta (1907) még nem távolodik el radikálisan a tonalitástól, és harmóniáiban, színvilágában sokszor emlékeztet a franciák impresszionizmusára, addig a 10. szonáta (1913) már szinte atonális. Pierre-Laurent Aimard játékában egyszerre volt jelen a gyilkosan nehéz játszani való fölötti uralom bámulatos biztonsága és a teljes érzelmi-indulati, sőt spirituális elkötelezettség: a zongoraművész mindenestől átadta magát a három szerző látomásainak.

A koncerten jelen volt a kilencvenkét éves Kurtág György: Pierre-Laurent Aimard őt köszöntötte a Játékok ráadásként megszólaltatott három tételével.

Befejezésül tartozom megmagyarázni, miért érzem ironikusnak Aimard meghívását a Cziffra Fesztiválra. Az a virtuozitás, amelyet Cziffra György felülmúlhatatlan zongorajátéka képviselt, önmagáért való: elegancia az elegancia kedvéért, bravúr a bravúrért. Hajdani zeneakadémiai tanáraim egyike, Pernye András mondogatta előszeretettel:

tudják, Cziffra A dongót csak egy kicsit játssza gyorsabban, mint a többi zongorista – de oktávban!...

Aimard gondolkodásmódjától mi sem áll távolabb, mint a mutatványszerű virtuozitás. Félreértés ne essék: nem szeretném ez utóbbit lekicsinyelni, a benne rejlő vonzerő, elegancia, az általa sugárzott diadalmas öröm értékét kétségbe vonni. Egyszerűen arról van szó, hogy Pierre-Laurent Aimard más. Miközben boszorkányos virtuozitással és lenyűgöző állóképességgel játszik Beethovent, Prokofjevet, Szkrjabint, a játékában megmutatkozó hangszeres bravúr mindvégig tartalmi mozzanatokat szolgál: a zene hevületének, indulatainak, érzelmeinek kifejezését. Ilyen értelemben funkcionális virtuozitás az, amely e hatvanéves francia művész lenyűgöző muzsikálását jellemzi.