Brahms két érettkori zongoraversenyét - különösen a másodikat - már a kortársak „szimfonikus zongoraversenynek", „zongorával kísért szimfóniának" minősítették - egyébként nem éppen pozitív felhanggal. Valóban feltűnő, hogy a romantika virtuóz versenyműveihez képest Brahms mennyire beágyazza a szólista szólamot a zenekar anyagába, mennyire mélyen átjárja a szimfónia német hagyománya az olasz concertóét. A B-dúr zongoraverseny nagy terjedelme, négytételessége, a zongora rendkívül nehéz, de annál kevésbé mutatós zenei anyaga úgy tűnik, különösen nehezen emészthetőnek bizonyult a 19. század közönsége számára. Az MR Szimfonikusok szombati Brahms-bérletkoncertjének fiatal szólistáját, Fülei Balázst azonban aligha vádolhatjuk azzal, hogy zongoraszólójával a nagyzenekar tuttijába olvadás veszélye fenyegette volna. Az előadás egészének inkább mintha egyfajta dramaturgiája lett volna az MR Szimfonikusok mértéktartó hátteréből újra és újra kitörni akaró szenvedélyesebb szóló. Szerencsés felállás: a szólista szuverenitását hangsúlyozza, anélkül, hogy az apparátus összehangolatlanságának érzetét keltené. Fülei a nagyobb egységek grandiózus megformálásával, a számtalan különböző karakter határozott megragadásával és beszédszerű szabadságával tűnt ki. Grandiózus volt, mert játékában minden formarész jelentőssé vált, a nagyformák érezhetően átgondoltak voltak, és minden gesztus elegendő időt kapott. Ennek köszönhetően a nagyon is élesen kidomborított különböző karakterek sem tették csapongóvá az előadást. Pedig az első és második tétel már-már nyers ostorcsapásai, a harmadik tétel különösen szép csellószólamához csatlakozó lírai elbeszélései, vagy az utolsó tétel vidám, táncos témái mind élénk színfoltot jelentettek a mű palettáján. A legmegkapóbb mégis egyes szólórészek kötetlensége, apró mozzanatok egyéni megvalósítása volt. Semmi eredetieskedés vagy extravagancia; aki először vagy másodszor hallotta a művet, talán észre sem vette, mennyire saját az a természetes szabadság, amelyet pedig olyan ritkán hallani ezekben a szólókban. A romantikus zongoraszólam mellett a Stephen D'Agostino által vezetett zenekar kifejezetten klasszikusnak, olykor már-már töredezetten kimértnek tűnt.
Immár kissé sértett hangversenykalauzom újabb észrevételt tesz: a zongoraverseny számos derűs részletében a zeneszerző olasz útjainak benyomásait hallja visszaköszönni. Ezúttal én nem kételkedem; maga az ihlető Itália azonban úgy tűnik, nem túl hálás. Budapesti leányintézményével - az Olasz Kultúrintézettel - nem járult hozzá bőkezűen az est sikeréhez. Az említett épület koncerttermének akusztikája köztudottan nem ideális: a zongora hangja kissé élesnek tűnt, a magas hangzások, a hangszínbeli, dinamikai árnyalatok pedig - különösen a zenekarnál - nem érvényesülhettek eléggé. Hogy a zenekar pontatlan indításai, vagy a zenekar mindig erőteljes, visszavenni csak nehezen tudó hangzása az akusztikának, illetve az ahhoz való igazodásnak köszönhető-e, nem tudom.
A zenekar a Brahms-est második félidejében felhangzó II. szimfóniában tűnt meggyőzőbbnek. Bár az említett akusztikai problémák nem szűntek, az MR Szimfonikusoktól megszokott, túlzásoktól mentes, kiegyensúlyozott interpretációt hallhattuk. D'Agostino kevésbé a szimfónia nagyformáinak fokozatos felépítésére törekszik, annál inkább kihasználja és kidomborítja a mű kisebb romantikus hangulat-hullámait is. Ennek köszönhetően olykor a piano részeket is teljesen elsodorja egy-egy áradó gesztus; D'Agostino élvezettel lendít egyet-egyet a hatalmas együttesen. Igazán elemében pedig a gyorsabb és forte részekben van. Így a harmadik tételnek, amely inkább vad scherzo lett, mint Allegretto grazioso, és az ezúttal különösen gyors és a tempóval jól összefogott finálénak köszönhetően egyre hatásosabb előadást hallhattunk. A ráadásként felhangzó IV. Magyar tánc pedig, még ha váratlanul könnyűnek is érződött a két nagyformátumú mű után, színes karaktereivel tetszetős befejezésnek bizonyult.
MR Szimfonikusok
2011. április 30. 19:30 Olasz Kultúrintézet
Km.: Fülei Balázs (zongora)
Vez.: Stephen D'Agostino
Brahms: II., B-dúr zongoraverseny, op. 83; II., D-dúr szimfónia, op. 73
hírlevél
