Nem hiszem el azt sem, hogy valaha megfeledkeznénk arról a hallatlan erőfeszítésről és találékonyságról, amelynek annyi mestermű köszönheti megszületését. Kizárt dolognak tartom egy olyan éra felvirradását, amelyben az embereket már semmi sem inspirálja, csupán túlélésükért vegetálnak.
"Fecseg a felszín, hallgat a mély". Amikor objektív, hitelt érdemlő felmérések nyomán olvasom, hogy a nagy többségnek igencsak kezd elege lenni közismert média-sztárocskákból, pöffeszkedő politikusokból, a megfelelő helyekre magukat mindig valahogy beügyeskedő percemberkékből, határozottan jobban érzem magam. A felszín még valóban félelmetes, a szemét szemetet generál. Aki csupán ezt látja, minden oka megvan a kétségbeesésre. De vannak olyan szférák is, amelyeket nem látunk, jobban mondva nem közvetlenül érzékelünk. És ezekben a szférákban igenis ott van, mindig is ott lesz az örök, csillapíthatatlan vágy új eszmék, új mondanivalók, új formák iránt. Semmiféle, akár központilag irányított népbutítás nem tudja azt elnyomni.
Egyre nyilvánvalóbb, hogy korántsem tévedhetetlenek azok, akik a közízlést jelenleg megítélik, s az sem biztos, hogy az általuk egyértelműen bunkó fogyasztónak minősített nép valóban vevő a kínálatukra. Ha a mostani helyzet meglehetősen kaotikus is, azért félni egyáltalán nem kell. Ma még csak ott tartunk, hogy legfeljebb kikapcsolhatjuk a nekünk nem tetsző műsorokat, de holnap talán már tehetünk is valamit a kultúránkat megmérgező tendenciák káros hatása ellen. S ki tudja, már holnapután esetleg hosszabb távon is dönthetünk a jövőnkről. De akkor már miért később, mint előbb?
Kocsis Zoltán
zongoraművész, karmester a Nemzeti Filharmonikus Zenekar főzeneigazgatója
(A Fidelio Súgó 2008.februári számának Prelűdje)
hírlevél
