Dinu Lipattit nem lehet nem szeretni. Játékából sugárzik az élet, a művek, az egyes hangok szeretete, nem beszélve a zongoráról, melyhez szinte szerelmi viszony fűzte. Egy beszélgetésben mondta egyszer: „Bárcsak meg tudnám fogalmazni, hogy mennyire, de mennyire szeretem a zongorát.” A zenészcsaládból, hegedűs apától és zongorista anyától származó Lipatti, George Enescu keresztfia 11 éves korától a bukaresti konzervatóriumban tanult. 17 évesen a Bécsi Nemzetközi Zongoraversenyen csak második díjat nyert, ami úgy felháborította a kor legnagyobb zongoristájának és pedagógusának számító Alfred Cortot-t, hogy lemondott zsűritagságáról és meghívta magához Lipattit Párizsba. Itt nem csak Cortot legendás zongoraóráit, hanem Paul Dukas és Nadia Boulanger („szellemi anyja és zenei vezetője”) zeneszerzés óráit is látogatta. Karrierje Párizsban indult 1939-ben, ám a háború kitörésekor visszatért Bukarestbe, ahol tanított, komponált, koncertezett. 1943-ban jelentkeztek rajta a leukémia első jelei, s bár 1949-ben a genfi konzervatórium professzori állását elfogadta, koncerteket csak rendkívül ritkán adott: amikor a nem sokkal korábban feltalált szteroidnak köszönhetően rövidebb időszakokra össze tudta gyűjteni erejét. Yehudi Menuhin szerint Lipatti „egy olyan szellemi világ megnyilvánulása volt, mely ellenáll minden fájdalomnak és szenvedésnek.” Cortot számára zongorajátéka „maga volt a tökéletesség.”
Utolsó koncertjéről – melynek felvételét most újra közreadja az EMI – lehetetlen és tökéletesen felesleges elfogulatlanul írni. Ha bármely művészetről szólva az úgyis elérhetetlen objektivitást kergetjük, épp annak lényegét öljük meg. Egy anekdota szerint egyszer megkérték Michelangelót, hogy mondjon véleményt egy festményről. A festmény előtt állva Michelangelo azt kérdezte, hogy ki festette művet, mire azt a választ kapta, hogy nem mondják meg, mert arra kíváncsiak, hogy mit gondol a képről. Michelangelo azt felelte erre, hogy ha nem tudja, hogy a képet ki festette, nem tudja megmondani, hogy a kép jó vagy rossz.
Nem lehet elvonatkoztatni attól, hogy ezen a koncerten egy 33 éves fiatalember a világtól, a zenétől, legkedvesebb műveitől és szerelmétől, a zongorától búcsúzik. Lipatti minden egyes billentése transzcendenssé válik és a szellem test fölött aratott győzelméről beszél. Az a néhány hátborzongató pillanat pedig, amikor ez a tökéletes zongorázás megbotlik – mindig a legbanálisabb helyeken –, csak fokozza csodálatunkat. Nem hiszem, hogy létezik e műveknek megrázóbb előadása. Bach B-dúr partitája angyali tisztasággal szól, Lipatti kezeire mintha már nem az evilági, hanem a mennyországi gravitáció hatna, a felszín mögött rejlő szellemi erő ugyanakkor képes nem csak az egyes tételek formarészeinek viszonyait, de az egész mű felépítését feltárni. Hogy Lipatti számára mennyire csak a zene volt fontos, azt talán Mozart a-moll szonátájának előadása mutatja a leginkább: minden romantikus sallangtól mentes játékából kiderül, hogy e romantikusan túlcsorduló szonáta nem az érzelmeken való csámcsogásról, hanem egy szigorú forma keretein belül lejátszódó drámáról szól. A koncerten elhangzott két Schubert Impromptut már egészen biztosan a túlvilágról játssza Lipatti: a Gesz-dúr impromptu színét, nyugalmát, nosztalgiáját és mély emberségét, az Esz-dúr impromptu kristályosan csillogó virtuozitását és elmélyültségének légies könnyedségét a közeli halál soha nem látott fénybe vonja.
A koncert második felének műsorán Chopin összes keringője szerepelt, az op. 34 Asz-dúr keringőt azonban a kimerültségtől már nem tudta eljátszani Lipatti. Nehéz a keringők Lipatti-féle olvasatáról bármit is mondani. A virtuóz-keringők makulátlan előadását hallgatva csak csodálkozunk, hogy hogyan lehet valakiben ennyi erő, és hogy ezt az erőt hogyan képes ilyen áttetszően érzékeny zongorázásra váltani. A meditatív op. 64 cisz-moll vagy az op. 34 a-moll keringő hallatán pedig az embernek végképp elakad a szava. Chopin itt az élet szépségéről, fájdalmáról, boldogságáról, a lemondás csodájáról beszél, és itt egyszerre kiderül, hogy Lipatti előadása nem azért annyival gazdagabb e művek bármely más interpretációjánál, mert zongora-technikája vagy zeneisége kivételes lenne (természetesen az), hanem azért, mert számára a zene csak annyiban fontos, amennyiben az életről szól – és kevés zongorista tudott annyit az életről, mint Dinu Lipatti.
Mert az ember valószínűleg csak közvetlenül a halál előtt érti meg, hogy pontosan mit is jelent a szó: élni.
hírlevél
