Legelőször is örömmel írom le, hogy már maga a program is remeklés volt: a két nagy klasszikus műveiből sokszínű és eredeti műsort állítottak össze, amely slágernek számító darabok oszlopain nyugodott, de többségében mégis ritkán hallható, s így különösen üdén ható, nagyszerű kompozíciókat (illetve részleteket) szólaltatott meg. Mindeközben a műsor szerkesztői arra is odafigyeltek, hogy

Baráth Emőke és a Pannon Filharmonikusok (Fotó/Forrás: Pannon Filharmonikusok)

Érdekes és tanulságos volt az is, hogy Mozarttól csupa 1770-es évekből – egy induló kivételével tizenéves korából – származó kompozíciót hallhatunk, a Haydn-művek közül egy ugyanebből az évtizedből, a többi a 90-es években keletkezett. A vokális műfajok között szerepelt az opera, a motetta, a kantáta és az oratórium, olasz, latin és német nyelven – változatos tájakon vezette tehát végig a közönséget Baráth Emőke, imponáló sokoldalúságról téve tanúságot.

Mozart 19 évesen, az Il re pastore („A pásztorkirály”) című alkalmi serenata szerzőjeként jelent meg először a programban. (Hogy nem „igazi” operáról van szó, azt az is mutatja, hogy a salzburgi udvari ünnepségen díszletek nélkül adták elő.) Itt megingott kissé a különben oly kitűnő műsorszerkesztés, mert a kiválasztott két rövid szopránária folyamatosan, egy rövid csembaló-improvizációval összekötve egyetlen tételként, mintegy kétrészes áriaként szólalt meg. Ez igen szerencsétlen ötlet volt, amelynek terhét azután az énekszólista kellett, hogy viselje: tudniillik a két, hangnemileg sem összeillő áriát eredetileg két különböző szereplő (történetesen egy szerelmespár két tagja) énekli, tehát egy férfi és egy nő, vagy más szempontból nézve egy kasztrált férfi-, illetve egy női szoprán, ráadásul jó fél felvonásnyi különbséggel. Ennek következtében a csembaló-átvezetés tartalmazott egy kényszeredett és kurta-furcsa modulációt C-dúrból Esz-dúrba, s ami még rosszabb, eközben Baráth Emőke ott álldogált gyönyörű zöld koncertruhájában, és el kellett viselnie, hogy nem tud semmit tenni annak érzékeltetésére, hogy éppen most változik át valaki mássá: férfiból nővé, kasztrált férfiszoprán szólama helyett női szopránszólam tolmácsolójává. Mutatis mutandis: ugyanolyan abszurd ez, mint ha valaki a Varázsfuvolából Pamina szívszorító g-moll áriáját és Az éj királynője nagy d-moll bravúráriáját gyúrná össze egy zenei számmá – sőt, ez talán még rosszabb, mert ott legalább közeli rokon hangnemekről van szó.

Baráth Emőke, Vass András és a Pannon Filharmonikusok (Fotó/Forrás: Pannon Filharmonikusok)

A bakit azonban gyorsan elfelejtettük, elsősorban Baráth Emőke jóvoltából, akiről megint csak azt kell leírnom, hogy

De – attól eltekintve, hogy effajta zenéhez talán szárazabb timpani-hangzás, keményebb verők jobban illettek volna – már a kezdetektől nagyon differenciáltan, rugalmasan, érzékenyen muzsikált a zenekar is Vass András keze alatt. Jó tempók és karakterek, precizitás és odafigyelés biztosított ideális zenei környezetet a főszereplő: az énekhang számára.

Egy rövid és a komikum határáig „katonás” Mozart-induló (K 335, no. 1) kedves epizódja után egy még korábbi Mozart-operazsenge, a Mitridate, re di Ponto („Mitridate, Pontus királya”) egyik férfiszereplőjének, Sifarénak szerelmi szenvedélytől és vetélytársaival szembeni harcias indulatoktól áthatott áriáját énekelte Baráth Emőke. Kifejezésének intenzitását jelzi, hogy a gyönyörű zöld nagyestélyi ellenére zenei és vizuális eszközökkel (arcjáték, gesztika) erőteljesen férfias alakot varázsolt elénk a művésznő. Szerepet játszott ebben a virtuóz figurációk bravúros és erőteljes előadása is, ám ez csak egy része volt érett, sokszínű, mégis összefogott és harmonikus előadói eszköztárának, egy olyan előadásmódnak, amely minden részletében kidolgozott és magabiztos, ugyanakkor művészileg személyes és hiteles.

Baráth Emőke és a Pannon Filharmonikusok (Fotó/Forrás: Pannon Filharmonikusok)

A hangverseny első részét az Exultate, jubilate című briliáns szólómotetta zárta le. Itt még a nyitó ária ragyogásánál is mélyebb hatást gyakorolt a hallgatóra a második ária békéje és nyugalma, Baráth Emőke tiszta manírtalansága, amely nem eszköztelenség, hanem éppen a kifejezés mélységének legfőbb eszköze. És hadd említsem meg ennek az áriának különlegesen szépen, simogatóan eljátszott, nagyívű zenekari bevezetését.

A hangverseny második, Haydnnak szentelt félidejét a L’infedeltà delusa című Haydn-buffa parasztlány-hősének, Sandrinának egyik áriája nyitotta; Baráth Emőke kedvvel alakította ezt a romlatlan, cserfes-bájos figurát is. Rögtön ezután viszont a kései Haydn legemelkedettebb hangja szólalt meg: a Teremtés csodálatos, panteisztikus szopránáriája, a „Nun beut die Flur das frische Grün” – előkelő, tartásos tempóban, valóban felemelően. Feltűnt, hogy énekesünknek a német deklamációja is mennyire magabiztos; de a lényeg persze a haydni elragadtatottsággal való azonosulni tudása volt. No és felfigyelhettünk ebben az áriában a fafúvóskar áttetsző, tiszta hangzására is.

Vass András és a Pannon Filharmonikusok (Fotó/Forrás: Pannon Filharmonikusok)

Majd pár évet visszalépve Haydn utolsó két londoni koncertjét idézte fel a program. A 103., Esz-dúr, „Üstdobpergés” szimfónia műsorra tűzése azt az ambíciót jelezte, hogy

Ez mindenképpen megvalósult, bár talán kár volt a művet nyitó (majd visszatérő), pianissimóból induló, majd oda visszahalkuló egyetlen timpani-tremoló kolosszális haydni ötletét egy magamutogató, hangos timpani-improvizációval felcserélni. S a nyitótétel lendületesnek szánt tempóvétele is magával sodort bizonyos artikulációs és agogikai finomságokat; sőt, az Andante tételt is inkább Allegrettóként érzékelhettük. Az idő előrehaladtával viszont az előadás egyre inkább magára talált és maggyőzővé vált. Vass András sok színt, effektust és akcentust mutatott meg nekünk a partitúrában, precízen kontrollálva a részleteket.

Vass András és a Pannon Filharmonikusok (Fotó/Forrás: Pannon Filharmonikusok)

Különösen tetszett a menüett tenyeres-talpas karaktere, a középrész erőteljes kontrasztja, haydni kópésága – és annak megmutatása, hogy mindeközben a tétel jóval bonyolultabb és több jelentésű, mint első pillanatban látszik. És mindenekfölött a zárótétel enyhén mámoros könnyedségéből is kihallható volt, hogy olyan zene ez, amelyet a 8. szimfónia szerzője is ismert.

A hangversenynek minden tekintetben a zárószám, a Haydn utolsó londoni koncertjére komponált Berenice, che fai című szólókantáta volt a koronája. A nyitó accompagnatóban egyenrangú félként résztvevő zenekar, Baráth Emőke ropogós deklamációja és éneklésének drámai ereje; a gyors rész karakteres misterioso indítása és az egész szuggesztív és ihletett előadás megkérdőjelezhetetlen remekműként állította elénk Haydnnak ezt a kései olasz nyelvű megnyilatkozását.