Ez a huszonéves fiatalember ebben az évben már másodszor adott teltházas koncertet a Művészetek Palotájában. Februárban muzsikus barátaival kápráztatta el a közönséget (Érdi Tamás és barátai három földrészről), a zongorázás szinte minden lehetséges formájában megmutatva képességeit. Játszott négykezest, zenekarral kétzongorást, kamarázott egy hegedűs lánnyal, kísért énekest és szólózott. A közönség pedig tombolt. Az eseményről a napokban megjelent DVD-je a Palota első komolyzenei lemeze.

Most, karácsonyi szólókoncertjén „csupán” egy magányos zongora volt a társa, Érdi Tamás mégsem volt egyedül. Mintha évek óta ezen a hangszeren gyakorolt volna reggeltől estig. A kapcsolat tökéletes volt közöttük. „A hangok ömlenek a zongorából, mint illatos teából száll a gőz…” – ez a József Attila-sor jutott eszembe a Pathetique szonáta második tétele alatt. Felejthetetlen volt a hangok sokszínűsége, amit elővarázsolt hosszú, pókszerű ujjaival.

A szünet után, ahogy a zongorához ült, azon tűnődtem – gondolom, nem egyedül a zsúfolásig megtöltött Palotában –, hogy ez a nádszálvékony fiatalember hogy fog megbirkózni a zongorairodalom egyik legnehezebb darabjával, Liszt h-moll szonátájával. Ráadásul még lázas is, ahogy ismerősei a szünetben suttogták. A kezdő hangok itt is a semmiből indultak, majd hirtelen dübörögni kezdtek, aztán újra ellágyultak, de nem akárhogyan… A teremben megállt a levegő… Érezni lehetett, ahogy a szonáta lassú, meditatív áramlása elnémítja a közönséget, mintha köhögni is elfelejtenének az emberek…S ezekben a pillanatokban megtörtént a csoda. Azon tűnődtem, vajon a gyors, vad futamokkal, vagy a hihetetlenül sokszínű finomságokkal nehezebb megküzdenie egy zongoristának? Mindenesetre ezen az estén Érdi Tamásnak mindegyik sikerült.

A közönség szűnni nem akaró vastapssal honorálta fantasztikus teljesítményét. S a mosolygó, felszabadult arc kedvesen hajolt a közönség, majd kísérője felé, akinek tapintatos, kedves lénye már a koncert elején feltűnt, amikor Tamást a zongorához vezette. Most mintha közvetítené az eseményeket, sustorogva az orgonaülés felé fordítja, aztán rövid szünet után elegánsan ismét a zongorához vezeti. Ez a lány, Szép Fruzsina, mintha világéletében azt tanulta volna, hogyan kell a vakokkal bánni. Tamás ismét zongorázik. Liszt Desz-dúr Consolationja. Nem hiszem, hogy ezt a darabot el lehet szebben játszani! De ezzel nem vagyok egyedül. A vastaps ereje újabb ráadást kíván.

„Liszt 6. rapszódiája következik” – fordul a közönség felé a zongorista, s ekkor a kapcsolat már a párbeszéd szintjén működik, felzúg a tömeg, újabb tapssal köszönti a következő szám bejelentését… s a tetőpont itt következik be. A rapszódia minden fájdalmát halljuk, hihetetlen finomságokkal társítva. A tökéletes záró futamsorozat aztán hangos üdvrivalgásra ragadtatja a majd’ másfélezer embert.

Amikor Érdi Tamás boldog, mosolygós tekintetére gondolok, akaratlanul is felötlik bennem, hogy az emberi bátorságnak és lelkierőnek nincs határa. A lehetetlen pedig, mint mindnyájan tapasztaltuk, legyőzhető. Kedves Érdi Tamás, jövő karácsonykor visszavárunk!

(2005. december 11. Nemzeti Hangversenyterem 19:30; Érdi Tamás zongoraestje; Beethoven: d-moll szonáta, op. 31 No. 2; 32 variáció; c-moll "Pathetique" szonáta, op. 13; Liszt: h-moll szonáta)