Mikor szerepeltél először a Wagner-napokon?
Két évvel a fesztivál indulása után, 2008-ban. Ekkor jelentkeztem próbajátékra a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarához, és friss tagként rögtön a fesztiválnak is részese lettem. A Ring-ciklusban játszottam először, és az első élményem az volt, hogy heteken át monumentális hosszúságú próbákat tartottunk, amelyek teljesen más koncentrációt és felkészültséget igényelnek, mint az év többi részében a zenekari működés. Wagner nagy formákban gondolkodott, művei olyan összetett szerkezetek, amelyek kidolgozásához elengedhetetlen a nagyobb ívű munka.
Korábban is közel állt hozzád a szerző?
A Zeneakadémiáról frissen kikerülve csatlakoztam a Rádiózenekarhoz, így előtte legfeljebb egy-egy rövid részletet játszottam Wagnertől, ami nyilván nem adott teljes képet róla. Belecsöppentem a mély vízbe, de aztán az évek során végigjátszottam valamennyi Wagner-operát. A rutin sokat segített,
emlékszem, kezdetben fizikailag nehéz volt ilyen sokat ülni, és az, hogy nem volt lehetőségünk átmozgatni magunkat.
Egy közel kilencventagú zenekar egész napos hangzása mentálisan is igénybe veszi az embert, ám néhány év alatt ehhez a sajátos terheléshez is hozzászoktunk.
Hogyan lehet felkészülni egy ennyire intenzív próbafolyamatra?
Az egész évadunkban jelen van az igény, hogy felkészültek legyünk, és jól tudjuk a szólamunkat. A Wagner-operák esetében először mindig felfrissítjük a tudásunkat, ugyanakkor nemcsak a hangok terén, hanem a fizikai állóképességünkre és az étkezési szokásainkra is sokkal nagyobb figyelmet fordítunk. Arra szoktam figyelni, hogy ne egyek olyan ételt, ami elnehezít, vagy álmossá tesz, hiszen a sötét zenekari árokban hosszú időn keresztül kell ébernek és összeszedettnek maradnunk. Próbálom elkerülni, hogy feleslegesen lefárasszam magam, és a kollégáimon is látom, hogy a legtöbben a szünetekben kimennek a friss levegőre sétálni. Bizonyos hangszercsoportok – a hárfa, az ütősök, néhány rézfúvós – a próbákon olykor felvonás közben is elhagyhatják a zenekari árkot, ha egy hosszabb szakaszban nincs szerepük.
Egy hosszabb szünet után hogyan tudsz újra ráhangolódni a produkcióra – legyen szó próbáról vagy előadásról?
Vannak trükkök: egyfelől mindig pontosan tudom, mennyi időm van a következő belépésig, ezeket a kottában is jelölöm. Nemcsak érzelmileg, zeneileg, hanem adott esetben technikailag sem könnyű visszatérni, ezért általában nem is érdemes teljesen kiesni a darabból.
A Tannhäuserben például több mint fél óra is eltelhet hárfa nélkül, majd ezt követően az operairodalom egyik legnehezebb szólamát kell eljátszani.
Ha ott valami hiba történik, azt mindenki hallani fogja. A másik trükköm az szokott lenni, hogy az egyik kezemmel lefogom a hárfahúrt, így nem hallatszik, ha a másikkal pengetem egy kicsit. Vigyázni kell, mert a közvetítés miatt ott vannak a mikrofonok az árokban, így óvatosan ugyan, de valamennyire át tudom mozgatni az ujjaimat.
Bábel Klára (Fotó/Forrás: Emmer László)
Van kedvenc részed a Ringben? Wagner helyenként elég izgalmas dolgokat írt a hárfának…
Csak nem A Rajna kincse utolsó tíz percére gondolsz? (nevet) Azt nagyon szereti a közönség, amikor a hat hárfa az oldalkarzaton játszik. A hangszerek a darab kezdetétől fogva ott állnak, nincs rajtuk fény, de láthatóak, és amikor megszólalnak, az egy ritka hallásélményt jelent a publikumnak. Ez az elhelyezés igazi kuriózum, hangzásban és látványban is egyaránt. Kis érdekesség, hogy közben a zenekarban ott marad az eredeti két hárfa, így összesen nyolcan játszunk ebben a részben – tehát többen, mint amennyit Wagner előírt. Nehéz is lenne annyi idő alatt fölérni az első emeletre, és akusztikailag is jobb, ha mi lent vagyunk.
Mi a szerepetek a Ring többi részében?
Wagner hol dúsabban és hallhatóbban, hol pedig csak pár ütemre emeli ki a hárfát, s ezzel különböző természeti jelenségeket – a tüzet, a vizet – idéz meg. Sokszor beleolvadunk az összjátékba, de ez adja a hangszer különleges szerepét: nem mindig előtérben van jelen, mégis fontos hangulati és dramaturgiai funkciót tölt be. Más műveiben viszont sokkal szólisztikusabb szerepet szánt a hárfának, ott a hangszer karaktere gyakran önállóbb módon érvényesül.
A nürnbergi mesterdalnokok című operában például különleges feladatod van.
Ott egy speciális, kifejezetten a darabhoz készült hangszeren játszom, az is a neve, hogy Beckmesser-hárfa. A Wagner-napok előtt Magyarországon nem is lehetett vele találkozni, az utóbbi években Hamburgból szokott érkezni ez a hangszer.
Sokkal kisebb, mint egy normál hárfa – körülbelül másfél méter magas –, és csak annyi húrja és pedálja van, amennyi a műben leírt szólamhoz szükséges.
A hárfa alá dobogót helyeznek, hogy jobban kiemelkedjen az árokból, ami különösen az énekessel való együttjáték szempontjából fontos. Elengedhetetlen, hogy lássam, ő mit csinál, sőt egy kis színészi vénát is igényel ez a rész. Ilyenkor darab közben a koncerthárfán is játszom, de Beckmesser jelenetében átülök ehhez a különleges hangszerhez – semmi pénzért sem mondanék le az élményről! Ráadásul van még egy plusz feladatom is: ez a kis hárfa hangosítást is kap, az erősítőt nekem kell állítanom az előadás közben.
Előfordult, hogy a Wagner-napok során próbán vagy előadáson váratlan helyzet, szokatlan kihívás adódott?
Nem nagyon, elképesztően profi a háttércsapat, mindenre gondolnak. Olyan előfordult már, hogy az eredeti énekes helyett más ugrott be, ami természetesen a hangzásban is hoz némi változást ahhoz képest, mint amit megszoktunk. Az ilyen helyzeteket azonban igyekszünk rugalmasan kezelni.
Bábel Klára (Fotó/Forrás: Emmer László)
Van kedvenc énekesed a fesztiválról – személy szerint neked vagy az egész zenekarnak?
Nekem a Beckmessert alakító Bo Skovhus mindenképpen az. És persze mindannyian nagyon szeretjük Irene Theorint, aki egy erős színpadi jelenléttel rendelkező énekes és a közönség is rajong érte.
Majdnem kezdetektől szerepelsz a fesztiválon, te hogyan tekintesz vissza az elmúlt évekre?
Nekünk is nagyon fontos periódus volt az eltelt időszak, hiszen a Magyar Rádió Művészeti Együtteseivel kezdetektől a Wagner-napok részesei lehetünk, és nagy öröm, hogy nemzetközi szinten is írnak, beszélnek rólunk. Bayreuthban a zenészek fedett zenekari árokban játszanak, és az operák teljes szcenírozással mennek, úgyhogy aki ide ellátogat, más élményt kap, mint amit ott megszokott. Az is különlegesség, hogy mi egymás utáni napokon adjuk elő a Ringet, míg más helyszíneken van egy-két szünnap az előadások között. Ez még a közönség teherbírását is próbára teszi, de szerencsére vannak olyan lelkes Wagner-rajongók, akik minden évben visszatérnek. Tőlük is kapunk visszajelzést;
szünetben gyakran odajönnek hozzánk beszélgetni, érdeklődnek a munkánkról, és azt is megkérdezik, hogy a következő előadásban is mi játszunk-e majd.
Jó érzés, hogy ennyire szeretik a fesztivált, és Fischer Ádámnak köszönhetően sikerült Magyarországon meggyökereznie ennek a hagyománynak. A Müpának is ez az egyik legnagyobb vállalása, a Rádiózenekarnak pedig a legkoncentráltabb projektje, mindenképpen az évad csúcspontja.
Fejléckép: Bábel Klára (fotó: Emmer László)
hírlevél
