Klasszikus

A hét jazzlemeze – Matthias Lupri Group: Transition Sonic

2005.08.15. 00:00
Ajánlom
Azoknak, akik csak most ismerkednek a jazz hangszertárával, így a csengő-bongó fémlapos vibrafonnal, nem valószínű, hogy épp Matthias Lupri lemezét ajánlanám bevezetőnek. A most barátkozók (és persze mások, a már beavatottak is) hallgassák a mindig igényes és hibátlanul swingelő Milt Jacksont, vagy a latin melódiákban verhetetlen Cal Tjadert. A hangszer fiatal mesterei – például Eldad Tarmu vagy Matthias Lupri – a vájtabb füleknek zenélnek.

Az Albertában felnőtt, s jelenleg főként Bostonban tevékenykedő Lupri legutóbbi albumán nem is kap kiemelt szerepet a varázslatos ütőhangszer; a Transition Sonic – az év jazztermésének minden bizonnyal egyik legjelentősebb darabja – elsősorban nem a hangszerek bravúros kezelésével, hanem a kompozíciók igényességével és a szerkezet finomságaival nyűgözi le hallgatóit.

Matthias Lupri, az egykori rock- és countrydobos Bostonban tanult jazzt Gary Burtonnél, de ennek nem érzem különösebb jelentőségét. Senki se várja a lemezen hallható modern és ritmikailag igen változatos vibrafonszólóktól, hogy előadójukban egy „új Burton” megérkezését ünnepelheti. Valójában Lupri se a Hutcherson-, se a Burton-vonalat nem viszi tovább; másképp játszik, mint ők, és Nate Radley gitáros felléptetése a hattagú zenekarban is csak távolról idézi a bostoni vibrafonos mester régi szokását, hogy előszeretettel dolgozott gitárosok (Coryell, Goodrick, Metheny, Towner) társaságában.

Elég csak egyszer végighallgatni Lupri több mint hetven perces albumát, hogy világos legyen: a negyvenes évei elején járó muzsikusnak (1964. október 29-én született Németországban) megvan a saját elképzelése komponálásról és előadásról, olyannyira, hogy a CD stílusa hál’ istennek semmilyen más produkcióéhoz sem hasonlítható. A vibrafonos rendkívül tudatos és bátor zenész, aki mer valami korábban ismeretlen muzsikát létrehozni, mely ugyanakkor sok részletében ismerősen cseng a jazzhez és a kortárs zenéhez szokott hallgató fülében. Az egyes számok csak relatív önállósággal rendelkeznek, hiszen valamennyi (két szerzemény kivételével Lupri a komponista) beletagozódik a lemez átfogó struktúrájába, egy tizenkét részes szvitbe. Legalább kétféleképpen lehet hallgatni a lemezt: úgy, hogy külön-külön értelmezem a számokat, illetve úgy, hogy magam is egy nagyobb egységben gondolkozom, és a darabokat mint tételeket hallgatom.

Akárhogyan is járunk el, tény, hogy a darabok/tételek igen változatos harmóniamenetekkel szolgálnak, s a gyakran meglehetősen bonyolultnak hallatszó feladatokat csak a gondosan kiválasztott, innovatívan gondolkozó előadók voltak képesek megoldani. A kompozíciók, s következésképp az előadás többször árulkodik Lupri rockzenei múltjáról, ugyanakkor ritmusfelfogásában megfigyelhető, hogy nem akar tovább az egykori rockdobos gondolkodásmódjától függeni. A mai Matthias Lupri legalább annyira közel áll az észak-európai jazz-lírizmushoz, mint saját zenei múltjához. Hogy csak egyetlen kirívó példát említsek: a kissé melankolikus mestermű, az Iceland Dark az elektronikus zenei háttérfüggönnyel és a Kneeland-vonóval megszólaltatott bőgővel akár ECM-produkció is lehetne.

A szintén a müncheni lemezkiadó borítóinak szín- és harmóniavilágát idéző CD-tasakon Cuong Vu és Mark Turner neve is olvasható. Mint ismeretes, Lupri a mai jazz nem egy fényes csillagával játszott együtt korábban is; most a két fúvós szólista a „húzónév” a lemezen. Turnert többen a legnagyobb tehetségnek tartják a tíz éven belül felbukkant szaxofonosok között, Magyarországon John Patitucci zenekarában lehetett hallani. Cuong Vu vietnami származású muzsikus hat évesen került Amerikába. Leghíresebb eddigi munkája a Pat Metheny Grouphoz köti, de magam úgy érzem, soundja inkább illik a Methenyénél érdekesebb és kísérletezőbb vállalkozásokhoz. Matthias Lupri lemeze is ilyen. Cuong Vu játékán hallható, hogy kortárs zenén nevelkedett, és experimentális társulásokban (Orange Then Blue) is kipróbálta magát. Ő is remekül érti és érzi azt a bizonyos európai lírizmust, melyről már esett szó az Iceland Dark kapcsán. Trombitaszólója és effektjei az ázsiai atmoszférát sugárzó Chime Trance-ban ugyancsak megnyernék Manfred Eicher producer tetszését.

A ritmikára, harmóniafelrakásokra, hangnemváltásokra és effélékre érzékeny hallgatóknak bizonyára sok örömet szereznek a szerzemények motivikus előre- és visszautalásai, a finom zenei kapcsolódások az egyes tételek között. Az előjáték utáni Sonic például már számos olyan tematikus elemet rejt magában, ami a későbbi számokban is előfordul. A Middle Zone utolsó akkordjával mesterien folyik át a The Day After-be, mely viszont vibrafonszólójával megelőlegezi a Chime Trance zenéjét. Bizonyára még többen vannak olyanok, akik, ha a belső finomszerkezeteket nem érzékelik is, a nem mindennapi igényességgel játszó Radley–Kneeland–Perlson ritmusszekció remekléseire felfigyeltek.

(Matthias Lupri Group: Transition Sonic; Matthias Lupri (vibrafon, elektronika), Mark Turner (tenor- és szopránszaxofon), Cuong Vu (trombita, elektronika), Nate Radley (gitár, elektronika), Thomson Kneeland (bőgő, elektronika), Jordan Perlson (dob); Summit Records, 2004)

Programkereső

Legnépszerűbb

Klasszikus

Mi az a tritónusz, és miért nevezték az ördög hangközének?

Schiff András egy interjúban nemrégen a tritónusz hangközével jellemezte Magyarországot. De vajon tudjuk, mi ez? És tényleg be volt tiltva a középkorban?
Klasszikus

Amikor a nadrág és a kották is otthon maradnak

Vásáry Tamás számos alkalommal muzsikált együtt Érdi Tamással, ez a történet is egy ilyen koncertről szól. Érdi Szabó Márta könyvben írta meg fia történetét, ebből közlünk egy szemelvényt.
Klasszikus

A zene olyan, mint a pszichoanalízis

Fejérvári Zoltán november 20-án, illetve a rá következő két estén a Budapesti Fesztiválzenekarral lép pódiumra a Müpában. A külföldön is sikeres zongoraművész beszélgetésünkben elmondta, hogy miért jó egyedül zenélni, miért jó kamarázni, és mi köze mind ennek a pszichoterápiához.
Jazz/World

Stanley Jordan: „Az emberek megérdemelnek egy olyan világot, amelyben hiteles művészek alkotnak”

Vajon miért pont Bartók Béla a kedvenc zeneszerzője és miért ragaszkodik annyira magyar zenésztársaihoz, Horváth Kornélhoz és Dörnyei Gáborhoz? A gitárvirtuóz november 17-én ad koncertet a Müpában, ennek apropóján válaszolt a fenti kérdésekre.
Klasszikus

Elkápráztatnak új Rameau-lemezükkel Vashegyi György együttesei

Vashegyi György együttesei, a Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar lemezre vették Rameau ma már ritkaságnak számító operáját, a Naïst, és a kritika elismerését is kivívták.

Támogatott mellékleteink

Ezt olvasta már?

Klasszikus kult50

Akit Kodály még személyesen instruált – Perényi Miklós

Azt vallja, egy zeneművet eljátszani csak a kezdet: elmélyedni, újrajátszani, folyton keresni, mint az aranyásó, ez a zenész feladata. Perényi Miklós Kult50-ben megjelent portréja.
Klasszikus hír

Draskóczky Gábort díjazta az Amerikai Hegedűtársaság

A clevelandi hangszertársaság minden évben díjakat ad át a legjobb vonós hangszerek és vonók készítőinek.
Klasszikus interjú

A zene olyan, mint a pszichoanalízis

Fejérvári Zoltán november 20-án, illetve a rá következő két estén a Budapesti Fesztiválzenekarral lép pódiumra a Müpában. A külföldön is sikeres zongoraművész beszélgetésünkben elmondta, hogy miért jó egyedül zenélni, miért jó kamarázni, és mi köze mind ennek a pszichoterápiához.
Klasszikus lemez

Elkápráztatnak új Rameau-lemezükkel Vashegyi György együttesei

Vashegyi György együttesei, a Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar lemezre vették Rameau ma már ritkaságnak számító operáját, a Naïst, és a kritika elismerését is kivívták.
Klasszikus koktélparti

Mi az a tritónusz, és miért nevezték az ördög hangközének?

Schiff András egy interjúban nemrégen a tritónusz hangközével jellemezte Magyarországot. De vajon tudjuk, mi ez? És tényleg be volt tiltva a középkorban?