Édesanyját már kisgyermekként elvesztette. Édesapja részt vett az 1863-as felkelésben, ezért letartóztatták, majd újranősült, és elszakadt korábbi családjától. Az ifjú Paderewski Sowinskinél tanult, s hamarosan nagy hírnevet szerzett kitűnő zongorajátékával és nagyszerű improvizációs képességeivel. Már tizenkét éves korában felvették a varsói konzervatóriumba, ahol 1878-ban fejezte be tanulmányait. 1880-ban megnősült; felesége belehalt a szülésbe, fia, Alfred pedig fogyatékosan született. Ezekben az években komponálásból és tanításból élt. 1883-tól Bécsben vett órákat Leschetzkynél, 1885-től a strassbourgi konzervatóriumban tanított, 1888-ban pedig a párizsi Conservatoire professzora lett. Egyre többet koncertezett Európában és az USA-ban, s korának egyik legnagyobb zongoristájává érett. 1889-ben újra megnősült.

1907-ben idegi kimerültség miatt befejezte zongoraművészi pályafutását. Ettől kezdve szülőhazája politikai életében játszott vezető szerepet. A háborús évek alatt az USA-ban képviselte a lengyelek ügyeit, 1918-19-ben Washingtonban lengyel nagykövet volt. 1919-ben az újonnan megalapított lengyel állam miniszterelnökévé választották, s egyben az ország külügyminisztere is lett. 1922-ben visszatért a koncertéletbe, de a komponálást feladta. Politikai érdeklődését mindvégig megőrizte, 1940-ben a lengyel emigráns kormány elnöke lett. 1941. június 29-én halt meg New Yorkban.

Előadói stílusában a liszti hagyományokat követte, művein leginkább Csajkovszkij hatása érződik. Zongoraműveket és -versenyeket, szimfóniákat, dalokat, kantátákat írt; legjelentősebb operája a Manru. Chopin műveinek összkiadásában társszerkesztő volt, kiadta a komponista leveleit, s könyvet is írt róla. Saját emlékiratai Londonban jelentek meg.