Ha valami, akkor ez nem minden esetben bírja el a nyilvánosságot. Pláne egy fesztivál keretében, a nyár forgatagában. Erre utalt Szita Károly, Kaposvár polgármestere, aki köszöntő beszédében kitért arra, hogy amikor 2010-ben elkezdődött a fesztivál, voltak, akik aggódtak: közel a Balaton, nyári uborkaszezon, ki fog beülni egy koncertterembe, hogy illedelmesen végighallgasson néhány szólóhangszert-együttest?

MGB 1337 (Fotó/Forrás: Mózsi Gábor)

Azonban a Kaposfest csattanós választ adott a kétkedőknek. Nemrég egy interjúban Bolyki György fesztiváligazgató úgy nyilatkozott, hogy a fesztivál beágyazódott a magyar zenei élet mélyére, és sajátos mikroklímája ebben a festői városban utánozhatatlan családiassággal és közvetlenséggel ajándékozza meg a koncertlátogatókat, akik idén is minden jegyet és bérletet megvásároltak a pótszékekkel-párnákkal telezsúfolt Szivárvány Kultúrpalotában.

Kapcsolódó

Stradivari-kiállítás is lesz az idei Kaposfesten

Magyarországon a közönség először láthat Stradivari-kiállítást: augusztus 15-én Baráti Kristóf, Kirill Troussov és Eduard Wulfson hegedűművészek tartanak a hangszerüket bemutató koncertet, majd e ritkaságokat közelebbről is megszemlélhetik az érdeklődők.

A nyitókoncert első számaként Bősze Ádám Beethoven: A-dúr gordonkaszonátáját konferálhatta fel, Várdai István partnere a zongoránál a hangszer egyik nagy doyenje, Frankl Péter volt. Már a lassú bevezetésben érződött az a rendkívüli figyelem, amely az unisono kezdet apró hajlításaiban, az egymásba folyó motívumtöredékek megszólaltatásában elénk állt. A nagy csöndben ez a bensőséges légkör áthatotta a nézőket, akik szinte egyszerre vették a levegőt a két művésszel. Rácsodálkozhattunk a beethoveni dallamszövés különös, merész fogásaira. Frankl Péter kerek, meleg fényű billentésével, bársonyosra pedálozott basszusaival pedig fátyolos, a szó legnemesebb értelmében romantikus karaktert adott ennek a remekműnek. A második tétel különös ritmikai bukfencei nehéz feladat elé állítják az előadókat, a szaggatott dallamvezetés a zongora és a gordonka szólamát nagyon komoly közös munkára kényszeríti.

MGB 1179 (Fotó/Forrás: Mózsi Gábor)

Frankl és Várdai nagy precizitással oldotta meg a szokatlan hangzású tételt, a zongora markáns, szinte ostinato-szerűen ismételgetett váltóhangos figurái fölé Várdai színgazdag, telt csellóhangja gyönyörűen kanyarodott. Csak Beethoven merte úgy befejezni a tételeit, ahogyan itt is hallhattuk: a váltóhangos kis motívum egyre halkabban, magányosabban szólt, majd egyszerűen elfogyott a végére. Az utolsó tétel szeszélyes hangulatváltásaiban szinte fürödtek a zenészek, érdemes volt figyelni a szinte egész felsőtestével dolgozó Frankl Pétert, ahogyan a zseniálisan elrejtett, apró kadenciális megállásokban mennyire koncentrál és indítja tovább a cselló szólamát. Várdai könnyedsége, eleganciája, sokszor szinte eszköztelen jelenléte nagyon alkalmas volt arra, hogy ennek a zseniális darabnak, mely opusszámát tekintve (69) közvetlenül a két nagy szimfónia (V. op. 67., VI. op. 68.) után érkezik Beethoven művészetében, minden szépségét megmutassa.

Baráti Kristóf és Fejérvári Zoltán ezek után Schubert: C-dúr fantáziáját adták elő. Arra gondoltam, hogy ezt a műsort hallgatva, egyre mélyebben suhanunk a romantika területe fölött: a Beethoven-mű még csak időnként, a Schubert-darab azonban már minden pillanatában ennek a kornak a szülötte.

Kapcsolódó

Baráti Kristófot méltatta a The Strad

Nem csak a német, de az angol nyelvű szaksajtó is Baráti Kristóf Mozart összes hegedűversenyét tartalmazó korongjáról beszél.

Baráti Kristófnak nagyon nehéz dolga volt, tudniillik az egy tételben megmutatott fantáziamennyiség és variációk sorozata két-három műre is elegendő lett volna – szinte kimeríthetetlennek tűnt a zeneköltő ötlettára. Ráadásul a komplikált szólam nagyon elegáns és könnyed pillanatokat tartalmaz, amelyeken lágy hangzással, az erőlködés jelei nélkül kell átlebbenni. Néhány apróbb bakit leszámítva, ez sikerült is, közben Fejérvári Zoltán nagyon pontos, kiegyensúlyozott, és hangerőben-ritmusban kiegyenlített kísérete is ámulatba ejtette a közönséget. A lassú részben Baráti hegedűje gyönyörű hangon énekelt, és minden negédességet kerülve, gyönyörű dallamvezetéssel, lekerekített, szép melódiákkal ajándékozott meg bennünket. A viharzó, fergeteges utolsó ütemek után méltán dübörgött fel ismét a vastaps.

MGB 1252 (Fotó/Forrás: Mózsi Gábor)

Szünet után pedig valóban, a vérbő romantika egyik nagyon ismert, rengeteget játszott alkotása, Csajkovszkij op. 70-es számú, Firenzei emlék címet viselő vonósszextettje csendült fel, Baráti Kristóf, Pusker Júlia, Várdai István, Anastasia Kobekina, Szücs Máté, Vicki Powell előadásában. A sok közismert olaszos dallamot és oroszos melódiát tartalmazó darabot elég nehéz úgy előadni, hogy ne legyen nagyon dagályos, vagy éppen ráadásízű kasszadarab a koncert végén. Egy kamarazenei fesztivál azonban pontosan annak a színtere, hogy ha alkalmi formációk adják elő a műveket, akkor a szokatlan helyzet maximális fegyelmet és koncentrációt szül, s ebben a lelkiállapotban elképesztő produkciók születnek. Mint ahogyan a Kaposfesten annyiszor, most is ennek voltunk tanúi. Az elsőhegedűt vivő Baráti Kristóf és a brácsaszólamban ülő Szücs Máté fantasztikus felelgetései, Várdai István időnként elhaló, vibrato nélküli csellójátéka, a lassú tétel szimfonikus fokozásai, erővel megtöltött akkordozásai és a zárótétel viharos tempója, vadsága villódzó színekbe burkolta az amúgy is tarka nézőteret. A tomboló közönség a harmadik tételt ismételtette meg. A nyitányt hallhattuk, gyönyörű, szép út a romantika kora felé, jó volt utazni már az első este is.