További inspirációt jelentettek Liszt számára a Thüringia-szerte eredeti állapotukban megmaradt barokk mesterorgonák, amelyeket az évek folyamán szorgalmasan végiglátogatott. Tanítványa, Alexander Gottschalg szerint Liszt orgonistának is kiváló volt, csak éppen a pedáltechnikája maradt el a hivatásosokétól; kárpótolt azonban ezért rendkívüli és a szokatlan megoldásoktól sem visszariadó fantáziája a regisztráció terén.

Az orgona azonban Liszt keze alatt nem maradt kizárólagosan a liturgia szolgálóleánya, sőt ő volt az egyik úttörője a hangszer világi szólóhangszerként való emancipálásának. Jól példázza ezt az október 9-én megszólaló első kompozíció, az Orfeusz című szimfonikus költemény tőle magától származó orgonaátirata. Liszt negyedik szimfonikus költeménye - a Tasso, a Prométheusz és a Mazeppa mellett - a legendás hősöket és zseniket eszményítő poémák közé tartozik. Ismeretes, hogy egyik inspirálója egy Orfeuszt ábrázoló, klasszikus szépségű etruszk vázakép volt, amelyet a zeneszerző a Louvre-ban látott, s azonnal foglalkoztatni kezdte. A másik forrás Liszt jó ismerősének, Pierre-Simon Ballanche francia filozófusnak az az általa is osztott teóriája, amely szerint az emberiséget az Orfeusz által bevezetett törvények juttatták el a civilizáció korszakába. A kontemplatív hangú kompozíciót Wagner különösen kedvelte; a befejezés semmibe vesző kromatikus emelkedése a felhőkbe vesző Orfeusz ballanche-i képét vetíti elénk a szemünk elől eltűnő dalnokról, aki így magára hagyja az emberiséget a civilizáció megőrzésének feladatával.

Az első weimári korszak közepe táján komponált szimfonikus költemény orgonára történő, merőben szokatlan adaptálásával Liszt az 1860-ban, a Rómába költözését megelőző évben kezdett el foglalkozni, de még az ő esetében is szokatlanul hosszú ideig, 12 évig dolgozott rajta, s csak 1873-ban jelentette meg nyomtatásban.

Ugyancsak 1860 a keletkezési éve a Három gyászóda első darabjának. Ez a sorozat zenekari tételekből áll, de éppen ez a tétel, amely A holtak (Les mortes) címet viseli, ad libitum férfihangokkal is előadható. A kompozíció mélységesen személyes vonatkozású: az előző év legvégén vesztette el Liszt harmadik gyermekét, a mindössze húszéves Danielt, akitől még búcsút vehetett Berlinben, halálos ágyánál. Ebben az esetben a tétel orgonaátirata azonban késedelem nélkül elkészült, bár csak Liszt halála után jelent meg nyomtatásban. Liszt megrendítő gyászzenéinek sorában ez az egyik legkorábbi remekmű.

Míg az előbbi Liszt-kompozíciókat, bár eredetileg nem orgonára készültek, ő maga adaptálta erre a hangszerre, a következő szám másféle utat járt be. Liszt 1863-ban, tehát a hangverseny műsorában kivételképpen már az első weimari időszak után, a két Szent Ferenc emlékére egy-egy legendát komponált zongorára. Közülük a második, E-dúr darab a kevésbé ismert szent alakját örökíti meg Paulai Szent Ferenc a hullámokon jár (St François de Paule marchant sur les flots) címmel. A szerző maga is adaptálta a két darabot, ám nem orgonára, hanem zenekarra. Az orgonaátirat viszont sokáig váratott magára: a Bach utáni német orgonaművészet talán legnagyobb mesterének, Max Regernek a nevéhez fűződik. A varázslatos hangulatú darab a fiatal Liszt természetpoézisét és tájábrázoló művészetét menti át a kései művek elmélyült vallásosságának világába; a zeneszerzőt ebben az esetben is inspirálta egy képzőművészeti alkotás, nevezetesen egy Paulai Szent Ferencet ábrázoló német festmény. Képszerű maga a zene is, amely a hullámok egyre intenzívebb mozgását varázsolja elénk. Ez a kép azonban, mintegy igazolva az említett kettősséget, hirtelen megszakad, és egy éles cezúrát követően hálaima zárja le a kompozíciót.

A hangverseny utolsó és legjelentősebb súlyú darabja, mint már utaltunk rá, egyszersmind időben a legkorábbi. A Fantázia és fúga az ″Ad nos, ad salutarem undam" című korálra egy idézetből idéz, hiszen a koráldallamot Meyerbeer Le prophète című operája nyomán használja fel, amelynek első felvonásában hangzik fel a látszólag tradicionális, valójában újonnan megírt koráldallam. A művet Liszt jelentősen átdolgozta, és két zongorára is megkomponálta; sőt valószínűleg ez utóbbi változat volt a korábbi, bár erről eltérnek a vélemények. Mindenesetre az orgonaváltozat az, amelyet barátjának, Meyerbeernek ajánlott.

A csaknem félórás mű három szakaszból áll, ezek: Fantázia, Adagio és Fúga. A Fantázia szakasz a téma felidézését követően kontemplatív hangot üt meg, a téma visszatérése után azonban fokozás kezdődik, és a zene kétszer is tetőpontot ér el. Az Adagio a kidolgozás szerepét játssza, és az eddigi moll hangnemekkel szemben elsősorban dúr hangnemeket érint, és karaktere egészében véve is világosabb. A Fúga az előző részek számos elemét feldolgozza, és hatalmas, diadalmas kóda koronázza meg.

A korál és a fúga megjelenése visszavezeti a koncert hallgatóját Bach alakjához, amely Weimar kapcsán kiindulópontként szolgált. A programnak ez a legmonumentálisabb darabja egyszersmind Liszt regisztráló fantáziájáról, tehát egy szorosan Bachhoz kötődő készségéről is sokat mond. (Nem véletlen, hogy egy másik Liszt-tanítvány, Alexander Winterberger éppen ezzel a művel avatta fel 1855-ben Merseburgban Európa akkori legnagyobb orgonáját.) Indokolt tehát felidézni Gottschalg Lisztről szóló visszaemlékezéseinek következő epizódját.

A tanítvány egy ízben eljátszotta mesterének Bach d-moll toccatáját és fúgáját, a korabeli uralkodó németországi gyakorlatnak megfelelően csak egy manuált használva. Liszt azonban nem volt elragadtatva, és így reagált: ″Technikailag teljesen kielégítő... de hol marad a szellem? Anélkül Bach zenéje hétpecsétes titok marad! Bach ezt biztosan nem játszhatta így, hiszen regisztrációit csodálattal övezték a kortársai!" Liszt számára tehát a regisztráció maga volt a zene szelleme - orgonaműveit érdemes ennek tudatában hallgatnunk.

Orgona-sztorik - Fassang László és Mácsai Pál

2011. október 9. 18:00 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Liszt: Orpheus - szimfonikus költemény; Les Morts (A holtak); Ad nos, ad salutarem undam
Liszt-Reger: E-dúr legenda "Paulai Szent Ferenc a hullámokon"