Szokták mondani, hogy Francis Poulenc a 20. század azon zeneszerzői közé tartozik, akiket méltatlanul kevesen játszanak, még ha az idei évforduló valamelyest javít is a statisztikán, a nagy operaházak sorra mutatják be a komponista operáit. Ám a múlt század első kétharmadát végigélő alkotó nem tartozik azok közé, akiknek egy-két műve alapján képet alkothatunk munkásságáról, fiatal korában a sziporkázóan szellemes, könnyed hangulatú műveivel vívott ki sikert, utolsó évtizedeit viszont páratlanul emelkedett, vallásos tartalmú műveknek szentelte. Ám ezen a két fő kategórián belül is megannyi szín, stílus, kifejezésmód jelenik meg zenéjében, hogy amikor azt hisszük, már jól kiismertük magunkat Poulenc művészetében, akkor is tartogathat nekünk meglepetéseket.
Concert champêtre
Francis Poulenc elismert zongoraművész is volt, aki a kiváló spanyol muzsikusnál, Ricardo Viñesnél tanult. Ezt a művét azonban mégsem a saját hangszerére, hanem a billentyűs hangszercsalád egy másik tagjára írta.
A csembalóról a legtöbben a barokk zenére asszociálnak, meglepőnek tűnhet, hogy mennyire különböző stílusok, effektek megszólaltatására is alkalmas.
Poulenc darabjával még azoknak is érdemes tenniük egy kísérletet, akik amúgy idegenkednek a hangszertől annak kissé száraz hangzása miatt. A mű dedikáltja és első előadója, a lengyel Wanda Landowska azt nyilatkozta róla: imádja játszani, mert mindig gondtalan és vidám lesz tőle.
Babar, a kiselefánt története
1940-ben Poulenc a rokonainál vendégeskedett, ám zongorajátéka nem nyerte el a körükben tartózkodó kisgyerekek tetszését. Egyik unokahúga azt kérte tőle, adjon elő valami érdekesebbet, és
a zeneszerző kezébe nyomta Jean de Brunhoff népszerű mesekönyvét, amelyben egy kiselefánt megismeri az emberek világát.
Poulenc improvizálni kezdett a meséhez a zongorán, és ezekből a kis ötletekből aztán narrációval kísért zongoradarabja született. A szellemes kis alkotás, amelyben előfordul bölcsődal, nászinduló, polka és noktürn is, hamar népszerű lett, és ahogy első ihletői is gyermekek voltak (az ajánlásban végül tizenegy ifjú rokon és barát neve szerepel), ma is gyakran szolgál arra, hogy a legkisebbekhez közel hozza a zene világát.
Két Louis Aragon-vers
Ahogy zeneszerzőként egyre sikeresebb lett, Poulenc nem hagyott fel zongoristakarrierjével sem. A francia baritonnal, Pierre Bernackal mind a magánéletben, mind a művészetben egymásra találtak, az énekes számos Poulenc-dalt mutatott be, sőt a zeneszerző gyakran ki is kérte partnere tanácsát a komponálásban.
Előadóművészként számos más alkotó művét is megszólaltatták, hasonló legendás együttműködés volt az övék, mint Britten és Peter Pears kapcsolata.
A zeneszerző gyakran zenésítette meg francia költők verseit, akár kortársaiét is, így fordult a figyelme 1943-ban a szürrealista alkotó, Louis Aragon szövegei felé.
Stabat mater
Poulenc vallásos művészetének egyik legragyogóbb példája ez a szoprán szólistára, kórusra és zenekarra írt darab. Mindössze harminc perc, ám olyan különleges, misztikus hangzásokkal közvetíti a középkori himnuszt, a kereszt alatt álló Mária fájdalmát, hogy a műfajt jól ismerők számára is egészen meglepő lehet.
Ebben a Stabat materben van valami egészen régi, abból a korszakból, amikor az ember életében valóságos volt a hit transzcendenciája,
és közben valami csalhatatlanul mai is, mintha ablakon keresztül pillantanánk a középkor világába. A tizenkét tételből álló alkotás végére pedig a misztikus utazás a Paradicsom fényességéhez vezet.
A kármeliták dialógusai
Az, és mégsem az – mondhatnánk A kármeliták dialógusai című Poulenc-operára. Mert hát valóban opera, ha szigorúan vesszük, megfelel a műfaj minden szabályszerűségének, ám közben témája, cselekményvezetése és mély lelki-filozófiai tartalma tökéletesen egyedivé és utánozhatatlanná teszi. A francia forradalom alatt mártírhalált halt apácák története
egyén és közösség, hagyomány és egyéni utak kérdéseit veti fel, és azt, hogyan tud az ember önazonos maradni.
Az opera talán az egész műfaj legdrámaibb zárójelenetével rendelkezik, az apácák rendíthetetlenül imádkoznak, miközben a zenekarban halljuk, ahogy a guillotine sorra lesújt rájuk.
Fejléckép: Francis Poulenc (forrás: Académie Francis Poulenc)