César-Auguste Jean-Guillaume Hubert Franck néven látta meg a napvilágot az akkor még a Holland Királysághoz, ma Belgiumhoz tartozó Liège-ben, 1822. december 10-én. Már első két, „császári” keresztnevéből is látszik, hogy apja igen nagy ambíciókat fűzött másodszülött, ám bátyja korai halála miatt hamarosan a legidősebb szerepét magára vevő gyermekéhez.

Az apának azonban ez sem volt elég, a jobb érvényesülés érdekében Párizsba költözött családjával, ahol fiai, César-Auguste és öccse, Joseph, 1837-ben a Párizsi Konzervatórium diákjai lettek. A későbbi zeneszerző már ekkor is tanult komponálni, bár sikereit továbbra is zongoristaként aratta. Apja el is várta az anyagi hasznot hozó koncertezést, erőszakos törekvései azonban kiváltották a szakma és a sajtó ellenszenvét. A barátságtalan környezet miatt a család végül visszatért Belgiumba, és ekkor, az 1842 és 1844 közötti periódusban érte Franckot első zeneszerzői sikere: trióit maga Liszt Ferenc hallgatta meg, aki bátorította az ifjú komponistát.

Egy idő után elkerülhetetlenné vált, hogy az ifjú Franck és apja között konfliktusra kerüljön sor. A fiatal muzsikus gyökeresen más karrierelképzelésekkel rendelkezett, a tanítás, a komponálás, a zongorakísérői munka vonzotta,

A köztük lévő ellentétnek azonban nemcsak szakmai, hanem magánéleti oka is volt: César-Auguste ugyanis szerelemre gyulladt tanítványa, a színészcsaládból származó Eugénie-Félicité-Caroline Saillot iránt. Míg a lány szülei szeretettel fogadta az ifjú zeneszerzőt, annak apja hevesen ellenezte a kapcsolatot, így Franck egy napon elhagyta a szülői házat, hogy leendő felesége családjánál éljen. Az apjától való elszakadás jeleként ettől kezdve nevét is egyszerűen César Franckként használta. 25 éves korában, amikor már nem volt szüksége szülői engedélyre, feleségül vette Félicitét, eddigre már apja is megbékélt annyira, hogy a család jelen legyen az esküvőn. Bár Franck szerelemből házasodott, felesége később nem tudott lépést tartani zeneszerzői stílusának változásával, és szüntelenül arra próbálta rávenni férjét, hogy új utak keresése helyett a neki már sikert hozó zeneművekhez hasonlóakat komponáljon.

Szintén 1847-ben, az esküvő évében egy másik fontos változás következett be César Franck pályájában, figyelme a korábban sikereket hozó zongorától az orgona felé fordult, ekkor nevezték ki a Notre-Dame-de-Lorette templom orgonistájának. A munka során ráadásul egy frissen elkészült, új típusú hangszeren játszhatott, Aristide Cavaillé-Col munkáján, aki az orgona egyik legjelentősebb megújítója volt a korszakban.

– lelkendezett Franck a hangszeréről, amelyen rendre megcsillogtatta ragyogó improvizációs készségét. Később komolyabb együttműködésre lépett Cavaillé-Collal, akinek az ebben az időszakban országszerte épülő orgonáit rendre ő mutatta be. 1858-ban az újonnan felszentelt Sainte-Clotilde bazilikába nevezték ki orgonistának és karnagynak, mely pozíciót egész további életében betöltötte. Mind előadóként, mind a műveiben fontos tényezőnek bizonyult, hogy Franck kifejezetten nagy kezekkel rendelkezett, így az átlagnál jóval nagyobb hangközöket ért át az orgonán. A hangszer egész életében fontos maradt a számára, úgy tartják, Bach óta nem akadt olyan komponista, aki ilyen jelentős orgonai életművet hagyott volna hátra. Művei közül az egyik legnagyszerűbb a cikkünkben is meghallgatható Grande pièce symphonique.

Franck pályájának másik fontos területe a tanítás volt, 1872-ben nevezték ki a Párizsi Konzervatórium tanárának. Tanítványai rendkívüli módon szerették a szigorú akadémiai rendszerrel szemben sokszor rugalmasabb keretek között és elvekkel dolgozó muzsikust, egyszerűen csak Père Franck, azaz Franck papa néven hivatkoztak rá. Olyan jeles muzsikusok tanultak nála, mint Vincent d'Indy, Ernest Chausson, Louis Vierne, and Henri Duparc. Tanártársai nem nézték jó szemmel Franck haladó módszereit, de növendékeinek sikerei idővel lecsendesítették a kritikus hangokat, hiszen többen még az óriási elismerésnek számító Római díjat is elnyerték. Ma már páratlanul modernnek számít az a hozzáállás, ahogyan Franck a tanításhoz viszonyult, melynek során

Újító törekvéseik azonban nem csupán családjában, de a korszak zenei életében is ellenséges érzelmeket váltottak ki, maga Saint-Saëns is szembehelyezkedett Franckkal, és az is sokat mondó tény, hogy mikor a zeneszerzőt 1885-ben a francia Becsületrenddel tüntették ki, csupán orgonistaként és tanárként méltatták. Mind a szakma, mind a közönség részéről ellenérzéseket váltott ki a ma egyik legnépszerűbb művének számító, 1888-as d-moll szimfónia is, a komponista el is határozta, hogy többé nem ír hasonló muzsikát.

César Franck zeneszerzői pályájára összességében is jellemző volt, hogy néhány értékes szakmai siker mellett a művei fogadtatása gyakran értetlenségbe fúlt. Üdítő kivétel volt a komponistának Liszt Ferenccel való kapcsolata, mikor az ifjúkori találkozás után 1866-ban a magyar komponista újra hallotta Franck egyik művét, így kiáltott fel: „Hogyan is feledhettem el az embert, aki valaha azokat a triókat írta!” Franck szerényen válaszolt neki:

Liszt komoly részt vállalt a szerző műveinek bemutatásában, de például Hans von Bülow is játszotta a műveit. Azon kevés érett alkotásának egyike, melyek már életében is sikert arattak, az 1886-ban Eugène Ysaÿe hegedűművész számára nászajándékként komponált A-dúr hegedű-zongora szonáta volt, amely máig gyakran szerepel a koncertműsorokon, sőt népszerű a csellóra és zongorára készült átirata is. További érdekesség, hogy egyesek ezt a művet sejtik a Marcel Proust regénye, Az eltűnt idő nyomában cselekménye során kulcsfontosságú zenemű, a Vinteuil-szonátának modelljéül.

César Franck a vokális zene területén is jelentőset alkotott, az 1859-ben komponált Mise három hangra című alkotásának felajánlási himnusza, a Panis angelicus ma minden nagy énekes karácsonyi lemezén szerepel. Népszerű a bibliai 150. zsoltárra írt kórusműve is, ez a szöveg, mely Isten dicsőítését különböző hangszerek segítségével írja le, minden korban népszerű volt a zeneszerzők körében, Franck darabja pedig tündöklő fénybe vonja a magasztalást. Nagyobb szabású vokális művei, mint a nyolc boldogságra írt Les Béatitudes inkább csak különleges alkalmakkor hangzanak el, az évforduló alkalmából azonban újra a figyelem középpontjába kerülhetnek. Tanítványai szerint César Franck alkotói munkájának legfontosabb bázisa saját szerény, dolgos, tisztességes természete volt, ez okozta oratorikus művei egyik hibáját is, nehézséget okozott neki a gonoszság zenei megfestése.

– írta visszaemlékezéseiben Vincent d'Indy.

1890-ben az ekkor életének hatvannyolcadik évében járó komponista lovaskocsi-balesetet szenvedett, és bár a sérülések nem tűntek súlyosnak, egészsége hanyatlani kezdett. Az ősz folyamán tüdőgyulladást kapott, amelynek szövődményeit a korszak orvosi lehetőségei között nem lehetett gyógyítani, így a zeneszerző november 8-án elhunyt. A Montparnasse-i temetőben helyezték végső nyugalomra, a hálás tanítványok pedig Auguste Rodinnel készíttették el a síremlékét. Bár César Franck legnépszerűbb művei ma is gyakran szerepelnek a hangversenyek repertoárján, az évforduló jó alkalom, hogy meghallgassuk kevésbé ismert műveit. De persze az sem baj, ha a jól ismert, de megunhatatlan kompozícióiban mélyedünk el.