Sokszor felmerül a kérdés, a mai életritmusunk mellett, amikor egyre kevésbé tudunk hosszabb ideig egyetlen dologra figyelni, mi lesz azokkal a művészeti produktumokkal, amelyeket más módon nem lehet befogadni. A klasszikus zenei alkotások nagy része is ide tartozik, és alighanem a legtöbb zenerajongó megtapasztalhatta már, mennyire máshogy él meg egy zeneművet egy csodás koncertteremben, mint amikor otthon, a napi gondoktól elhalmozva, esetleg nem is a legjobb technikai háttérrel próbál elmerülni a muzsikában. Egy fesztivál azonban az egyszerű hangversenyélménynél is nagyobb átlényegülést tesz lehetővé:
néhány napig semmi más dolgunk nincs, csak belefeledkezni a szebbnél szebb dallamokba, miközben megismerhetjük a szép helyet, ahol tartózkodunk.
Kiszakadunk a hétköznapokból, ami egészen új és a megszokottnál intenzívebb élményt tesz lehetővé.
Így érzem minden alkalommal a Kaposfesten is, idén ráadásul sikerült az egyik legkülönlegesebb műsorú programmal kezdeni az ott-tartózkodásomat. Ez pedig a református templomban tartott koncert volt, augusztus 11-én, hétfő este. A helyszín régóta fontos szerepet tölt be a fesztivál életében, tavalyról is őrzöm innen egy igen szép hangverseny emlékét. Ám míg akkor borzasztó hőségben kellett a művészeknek fellépniük, a közönségnek pedig átlényegülnie, idén kegyesebbek voltak az égiek, és bár néhány napja Kaposváron is igen meleg volt, az épület nem forrósodott át teljesen. A kiváló muzsikusoknak köszönhetően a szakrális környezethez jól illő, emelkedett hangvételű művek alighanem bármilyen körülmények között megkapóak lettek volna, különösen szép élményt keltett a Dinyés Soma vezette Voces Angelicae kamarakórus, amely a Magyar Rádió Gyermekkórusának egykori tagjaiból áll.
Nem túlzás azt mondani, hogy a fiatalok valóban angyali hangon, éterien és poétikusan szólaltak meg.
Több szép barokk darabot is hallhattunk Berten D'Hollande fuvolaművész játékának köszönhetően, Petar Balaban pedig tangóharmonikán szólaltatott meg egy Bach-prelúdiumot és -fúgát. Ő is a fesztivál számos nagyszerű fiatal művészének táborát erősítette, ahogy a koncerten fellépő ifjú csellóművészek is, a művészeti vezető, Várdai István ugyanis elhozta tanítványait a Bécsi Zeneakadémiáról. Velük, illetve a szintén az egyetem hallgatóiból létrejött Motus Quartettel adta elő Händel, Debussy, valamint a kissé könnyedebb stílust képviselő Kaiser-Lindemann műveit. Magával ragadó volt látni és hallani, amilyen figyelmesen, valódi mesterként, egyszerre művész- és tanárszerepben muzsikált együtt a fiatalokkal.
A Voces Angelicae a református templomban (Fotó/Forrás: Mohai Balázs / Kaposfest)
Az előző évekhez hasonlóan megmaradtam annál a szokásomnál, hogy újabb és újabb művészek mesterkurzusaira látogatok el. Sajnos Szűcs Mátéról idén is lemaradtam, mert épp azokon a napokon nem tanított, amikor jelen voltam a fesztiválon, de panaszra nem volt ok, így is több kiváló muzsikus munkamódszerébe tekinthettem bele. Kedden reggel Fehérvári Zoltán foglalkozott két igen fiatal zongoristával. Először egy ifjú hölgy játszotta Ravel művét, akivel a harangszerű hangzást gyakorolta hosszan. Felhívta a figyelmét, hogy az impresszionista művek esetében mindig csak figyeljük azt a jelenséget, például valamilyen természeti képződményt, amely a zenében megjelenik – szemben például a német romantikával, ahol leggyakrabban az egyén érzései, törekvései jelennek meg.
A második növendék, egy Bartókot zongorázó fiú, még fiatalabb, más szituációban gyereknek mondanám.
Vele a Mikrokozmoszból szereplő részlet ritmikáján dolgoztak sokat, lekopogták, lejátszották egyetlen hangon, mielőtt újra a konkrét zenéhez fordultak volna. Fejérvári Zoltán mindkét tanítványával sokat foglalkozott a megfelelő mozdulatokkal is. Ahogy az embernek megszólalás előtt, úgy a kéznek is levegőt kell vennie játék előtt – magyarázta a rákészülés folyamatát, és azt is elmondta, ő maga mindig arra törekszik, hogy lejátszani kívánt hang természetének megfelelően érjen már hozzá a billentyűkhöz.
A délelőtti koncerten is a fiatal művészeké volt a főszerep, először Abouzahra Mariam játszott együtt Szűcs Mátéval Händel Sarabande-jában. Izgalmas volt megtapasztalni, hogy a két művész mennyire különböző karaktert mutatott meg a hangszerén keresztül,
a még tanulmányait folytató hegedűs és a világ legnagyobbjaiként számon tartott brácsás valódi partnerekké tudtak válni a színpadon.
Ezután Schubert alkotásai következtek, még egyszer hallhattuk a Voces Angelicae csodás énekét A halál és a lányka című dal feldolgozásában. Majd az ugyanerre a témára írt vonósnégyes következett, így az előző nap még csak kísérői szerepben hallható Motus Quartet ezúttal főszerepet kapott. A formáció magyar tagját, Hartmann Domonkost már ismertük, így az ő érzékeny, csodás ívekkel építkező csellójátéka nem ért teljesen váratlanul, örömteli meglepetéssel szolgált viszont az első hegedűs, Tim de Vries, akinek a nevét mindenképpen érdemes megjegyezni, mert hihetetlenül szép hegedűhangon és technikai virtuozitással szólaltatta meg szólamát. Nem is kérdés, hogy még sokra fogja vinni. De természetesen elismerés illeti a vonósnégyes két másik tagját, Karla Križet és Erin Pittset is, nem véletlen, hogy a produkció után a közönség nem engedte el a fiatal előadókat, amíg ráadást nem adtak, egy Haydn-kvartett lassú tételét.
Motus Quartet (Fotó/Forrás: Mohai Balázs / Kaposfest)
Az esti hangversenyre Körmendy Zsolt Minden út Lipcsébe vezet című előadásával készülhettek fel az érdeklődők, amely során nemcsak a Schumann- és Brahms-zongoranégyes zenei világába vezetett be, hanem a keletkezés korára jellemző kulturális élet bemutatásával a szerzők magán- és szakmai életének kontextusába is helyezte a műveket.
És persze szó esett arról, aki nélkül nem lehet a két alkotóról mélyebben beszélni: Clara Schumannról, aki mindkét művet ihlette, ugyanakkor nem csupán múzsa volt, hanem egyenrangú művészpartner.
Az előadó, aki máskülönben a Zeneakadémia oktatója is, mesélt arról, hogyan gátolta a kiváló muzsikus alkotói pályájának kibontakozását az, hogy nő volt, ugyanakkor olyan fontos részleteket is kiemelt az életéből, mint például hogy milyen komolyan segítette Brahmsot a Német requiem megalkotásában. Végezetül részleteket hallhattunk a két zongoranégyesből, hogy jobban megismerjük motívumkezelésüket.
Az előadás után fokozódó izgalommal várhattuk az esti koncertet és a két művet. Mindkét alkotás igen nagy lélegzetű, így bár azonos apparátusra íródtak, csak egyetlen egyezés volt az előadói gárdában – Várdai István, akinek ezek szerint korlátlan a teherbírása. Az első darabban partnerei Fejérvári Zoltán, Pusker Júlia és Abouzahra Amira voltak, hangszerük elismert művészei, akik ugyanakkor még így is a fiatalabb korosztályt képviselték. A második részben azután a külföldi sztárvendégek is színpadra léptek, Julien Quentin és Roman Simović mellett Szűcs Mátét hallhattuk, és természetesen ismét Várdai Istvánt. Előadásukban a Brahms-mű komor, drámai erejével, egyenesen tragikus felütésével lepte meg és ragadta magával a hallgatóságot.
Ha valakinek nagyon rátelepedett a lelkére az esti hangverseny, meghallgathatta az aktuális könnyedebb hangvételű, késő esti koncertet. Kedden épp a Budapest Jazz Orchestrát, akik önállóan és énekes vendégeikkel is muzsikáltak. Az együttes vezetője, Kollmann Gábor konferálásából megtudhattuk, hogy
az utóbbi időben szép eredményeket értek el az amerikai szaksajtóban, és nem kellett sokat hallgatni a zenekart, hogy rájöjjünk, jogos az elismerés.
Első vendégük, Falusi Mariann köztudomásúlag igen eredeti jelenség, ezúttal is sikerült magával ragadnia a hallgatóságot, Király Viktor kapcsán pedig kiemelték, milyen jó, hogy a fiatalabb korosztály képviselői is bekapcsolódnak az együttes munkájába. Akik még ezek után is zenére vágytak, a Kapos Hotel teraszán Dörnyei Szabolcs gitárjátékát hallgathatták, aki virtuóz darabok mellett jól ismert slágereket is megszólaltatott.
Fejérvári Zoltán mesterkurzusa (Fotó/Forrás: Mohai Balázs / Kaposfest)
Másnap délelőtt Várdai István mesterkurzusára ültem be, kíváncsi voltam, minek köszönhető, hogy nemcsak előadóként, de tanárként is akkora hírnévre tett szert a művész. Az első növendék egy kaposvári fiatalember volt, akivel egy Lalo-versenymű elejének technikai megvalósításán dolgoztak, elképesztő aprólékossággal. Vonócentiméterek, a gravitáció ereje és még számos olyan részlet elhangzott, amiről laikus nem is gondolná, milyen fontos szerepet játszanak a hangszeres produkcióban. A fiatal muzsikus ugyan jelezte egyszer tanárának, nehezére esik ennyi kis részlet között elnavigálnia magát, mire Várdai István együttérzően bólogatott:
Igen, tudom, rettenetes, amit most csinálunk
– majd folytatta. A második résztvevő egy külföldi csellista volt, akiről kiderült, hogy már régóta ismerik egymást – a fiatalembert később a kaposvári Kossuth téren is láttam játszani, inkább saját örömére, mint a járókelőknek.
A szerda délelőtti koncerten ismét izgalmas műfaji sokszínűség tanúi lehettünk. Elsőként Králik Abigél játszotta Ysaÿe d-moll szólószonátáját, ami elképesztően próbára teszi az előadót, ám a fiatal muzsikus valósággal brillírozott. Ezután énekprodukciót hallhattunk, Megyimórecz Ildikó Puccini dalait adta elő. Nagy öröm, hogy a fesztivál programjában minden évben helyet kapnak a vokális műfajok is. Következőnek a dalokat is kísérő Julien Quentin és Onutė Gražinytė szólaltatta meg Debussy Kis szvitjét, majd a zongoraművésznőé lett a kísérői szerep, Szűcs Mátéval adták elő Rebecca Clark Brácsaszonátáját. Ennek a műnek egy részletét épp a Kaposfest egyik tavalyi mesterkurzusán hallottam, öröm volt megismerni a teljes művet, ráadásul ilyen kiváló produkcióban.
A délután folyamán egy kicsit elszakadtam a fesztivál szűken vett programjaitól, megnéztem a városi múzeumot, és megkóstoltam egy helyi cukrászda zenei ihletésű süteményét. Habár ez lényegében a Kaposfesthez kapcsolódott, idén gasztronapot is szerveztek a fesztiválon, hiszen jóllakottan mégiscsak könnyebben adja át magát az ember a szellemi örömöknek is. Mindezek mellett természetesen nem hagytam ki Körmendy Zsolt újabb előadását, amely a Hallgass a zenére! (Hallani – hallgatni – érezni – érteni) címet viselte. Ebben arról esett szó, mi kell ahhoz, hogy befogadjuk a muzsikát, és hogyan sajátítja el egy kisgyermek mindazokat a képességeket, amelyek a zenehallgatáshoz szükségesek. A szakértő saját példákat is felhozott, mivel ő szerkeszti a Müpa gyermekprogramjait. Kiemelte, hogy
a zenéről szerzett háttérinformációnál fontosabb a személyes kapcsolat és a muzsikára való odafigyelés.
Néhány ismertebb és kevésbé ismertebb példán keresztül tesztelte a hallgatóságot is, és kiderült, bizony az a fajta zene, amelynek az eszköztára ismerős a számunkra, sokkal jobban képes hatni ránk.
Szűcs Máté és Onutė Gražinytė (Fotó/Forrás: Mohai Balázs / Kaposfest)
Számomra az utolsó programot a Liszt Ferenc Kamarazenekar koncertje jelentette, amely azonban szépen megkoronázta az eseménysorozatot. Először Weinberg Concertinója hangzott el, a mindössze tizenhat éves Schmalzl Ella szólójával. A fiatal csellóművész is azok közé tartozik, akiknek fejlődését kisgyermek kora óta figyelemmel kísérheti a közönség, így nem okozott akkora meglepetést, hogy milyen érzékenyen és emellett gazdag, meleg csellóhanggal játszott.
A mű több lírai, mint virtuozitást követelő pillanatot tartogatott, de azért a szólista magas szintű technika képességeiről is meggyőződhettünk.
Ezt követően Mendelssohn d-moll kettősversenye hangzott el, az a mű, amely a szavazásunkon az év koncertjeként végző hangversenyen is szerepelt, szintén Abouzahra Amira és Fejérvári Zoltán közreműködésével. Lehet, hogy ott túlságosan elvonta a figyelmemet, hogy a második részt vártam, mindenesetre ezúttal még szépségesebbnek, sziporkázóbbnak éreztem a két fiatal művész játékát, akiktől még egy ráadást is kikövetelt a közönség – szintén Mendelssohntól a Dal szöveg nélkül című művet, természetesen hegedűváltozatban.
A koncert második felében a zenekar Dvořák E-dúr vonósszerenádját adta elő. Bizonyára szerencsésnek érezhették magukat, akik még maradhattak Kaposváron, és a fesztivál hasonlóan érdekfeszítőnek ígérkező utolsó napjának koncertjeit is végighallgathatták. A jóból persze sosem elég, de az sem panaszkodhat, aki csak egy-két napot töltött el ebben a bájos somogyi városkában, amely a Kaposfest idején büszkén veszi magára egy nagy klasszikus zenei központ feladatkörét.
Fejléckép: Schmalzl Ella és a Liszt Ferenc Kamarazenekar (fotó/forrás: Mohai Balázs / Kaposfest)
hírlevél
