2017. december 2-án, egy szombat délutáni koncerten James Levine utoljára igazgatta a New York-i Metropolitan Opera zenekarát. Verdi Requiemjét vezényelte, de sem a zenekar, sem a közönség nem tudta, hogy utoljára. Ő viszont – és talán lehet, hogy utólag látják bele a jelenlévők – sápadtnak és erőtlennek tűnt. A karmester, aki arról volt híres, hogy fizikai állapotára rácáfolva (2006-tól több baleset érte, gerinc- és belső szervi problémái miatt kerekes székbe kényszerült) mindig a lehető legnagyobb bevetéssel dolgozott, most mintha nem lett volna ott.
Aznap délután, fél ötkor a New York Postban megjelent egy áldozat vallomása, aki azt állította, fiúként Levine évekig zaklatta őt. Két nappal később a New York Timesban négy újabb férfi jelentkezett. Levine-t a Metropolitan felfüggesztette állásából, és vizsgálatot rendelt el az ügyben.
James Levine botrányát döbbenet kísérte. Két hónappal azelőtt a Times teregette ki a filmipar két lábon, akkor még bot nélkül járkáló istencsászára, Harvey Weinstein szennyesét, és elindult a #MeToo névre keresztelt mozgalom.
Pedig James Levine titka nyílt titok volt bizonyos körökben, folyosói pletyka, tabu, amelyet sokan tudtak, mégsem elegen, hogy ügy legyen belőle. Megesett, hogy Levine a londoni Abbey Road stúdióból egyenesen a Healthrow repülőtérre sietett egy Mahler-szimfónia felvételének kellős közepén, mert a mosdóban férfiakat zaklatott, de megegyezett az érintettekkel, hogy nem történik feljelentés, ha rögtön elmegy az országból. Hasonló történetről rebestek Svájcban, persze a pletyka maradt, ami volt, pletyka, amit lehetetlen igazolni. New Yorkban Levine-nak nem kellett félnie: fivére, Tom minden ügyet elkent, az operaház pedig mindenben a kegyeit kereste. Az a fiatal fiú, aki nemet mondott a közeledésére, hamar a társulaton kívül találta magát.
Még egy ilyen mondás is volt: „Amit Jimmy akar, azt Jimmy meg is kapja.” És ez mindenre vonatkozott.
James Levine 1971-ben először mutatkozik be a Metropolitan Operában (Fotó/Forrás: Metropolitan Opera Archive)
Pálca és hatalom
„Jimmy” nem véletlenül kapott meg mindent, amit akart. A karmester négy és fél évtizedes munkája minden szempontból meghatározta, mi történik a Metben, az Egyesült Államok legnagyobb színházában. Vezetésével kialakult és kitágult az operaház repertoárja, kiforrott és klasszissá vált szimfonikus zenekara, megnőtt a rangja. A Met 137 éves történetében senkinek nem volt akkora befolyása, mint neki. Nem kevesebb, mint 2552 előadást vezényelt a házban, és többnyire hűséges volt hozzá: noha az évtizedek alatt vállalt munkát Bostonban, Münchenben, esetenként Berlinben, Bécsben és Chicagóban, nem vált utazó karmesterré. Bármit kiválóan vezényelt, legyen az elegáns Mozart vagy tüskés Schönberg.
Göndör hajával, kerek, pufók arcával és karcsiszemüvegével nem volt az a sztárkarmester-alkat, de éppen jellegzetes fizimiskája miatt jegyezték meg sokan.
Még nem volt huszonkilenc éves, amikor bemutatkozott a New York-i operaházban, és szikrázó tehetségét rögtön észrevette a közönség és a kritika: „talán a Metropolitan legérdemesebb szerzeménye” – írta róla a Times kritikusa, mikor 1971. június 5-én bemutatkozott a Tosca produkciójában.
Viharos gyorsasággal mászta meg a ranglétrát. 1973-ban vezető karmester lett, rá egy évre Rafael Kubelik távoztával zeneigazgató.
A nyolcvanas évek végén a Met zenekarát már a legjobb operazenekarok között tartották számon, de Levine számára ez sem volt elég.
Hangversenyeket szervezett a Carnegie Hallban, kamaraegyütteseket alapított zenészeiből, és ragyogó zongorista lévén együtt kamarázott művészeivel. Abban az időszakban alkotott, amikor az opera műfaját sokan temetni kezdték. Levine úgy vélte, az operaháznak minden művészeti kérdést olyan kézbe kell adnia, aki érti a műfaj hagyományát – természetesen magára gondolt. Hamarosan ő vezényelte az előadások harmadát, magának osztva ki a legfontosabb bemutatókat, a legígéretesebb produkciókat a legnagyobb sztárokkal. Panaszkodtak ugyan, hogy Levine túl mohó, és nem hagy teret az olyan neveknek, mint Claudio Abbado, Carlos Kleiber, Solti György vagy Riccardo Muti, Levine megtehette, hogy a partvonalra küldje riválisait – legalábbis, ami a Metet illeti. Munkája eredménye magáért beszélt. Határozott, világos kezű karmester volt, aki állandóan arra kérte a zenészeit, hogy figyeljék az arcát.
Lássam a szemeket!
– ez volt szállóigévé vált mondása. Megesett, hogy olyan szereposztás mellett is, amelyre bármely rangos európai dalszínház is befizetne, Levine volt az est sztárja.
Ördögi géniusz
1943. június 23-án született Cincinnatiban. Apja zenekarvezető és sanzonénekes volt Los Angelesben, mielőtt családot alapított volna, anyja pedig színésznő New Yorkban. Kétévesen James már zenei tehetséget mutatott, egy évre rá pedig tanítása is elkezdődött. Tízévesen Mendelssohn első zongoraversenyét játszotta a helyi szimfonikus zenekarral. Amikor az ország egyik legrangosabb zenei főiskolájának, a Juilliard Schoolnak az egyik tanára meghallotta a kis Jimmyt, személyesen járt el a dékánnál, hogy felvegyék a gyereket, de a család nem akarta, hogy a fiú gyermekkora túl hamar véget érjen.
Levine ennek ellenére már tizenhárom évesen kórust igazgatott a vermonti Marlboro Festivalon, Rudolf Serkin keze alá dolgozott Mozart Così fan tutte című operájában, és csakhamar elhatározta, hogy karmester lesz. 1964-ben félbehagyta a Juilliardot, hogy Széll György asszisztense legyen Clevelandben. Ekkortájt találkozott Suzanne Thomson oboistával, aki saját karrierjét megszakítva segítette őt. Levine kezdettől fogva zárkózott volt a magánéletével kapcsolatban.
„Mennyit kell adom? Mennyire kell jónak lennem?” – kérdezte egy interjúban, arra utalva, hogy ő csak muzsikálni akar a legmagasabb színvonalon, cserébe elvárná, hogy békén hagyják.
1966-ban, még mindig Széll asszisztenseként kortárs zenei együttest alapított. Nem lehet azt mondani, hogy nem volt szakmai sikerük: egy Milton Babbit-ősbemutató után maga a zeneszerző gratulált nekik. Csak 2018-ban derítette ki a Boston Globe, hogy Levine valóságos szektát formált a muzsikusokból, akik alig néhány évvel voltak fiatalabbak nála, de istenként tisztelték. A szektatagok „levinitáknak” nevezték egymást, vezetőjük lealacsonyító gyakorlatokat, hűségteszteket és csoportos orgiákat rendezett velük. A körbe tartozó muzsikusokat Levine arra biztatta, hogy ne barátkozzanak és ne szeressenek senkit a körön kívül, ne olvassanak újságot, ne járjanak moziba, és azt mondta, a gruppenszex jobb muzsikusokká teszi őket. „Annyira briliáns zenész volt a fickó, hogy azt gondoltam, tudja, mit beszél, így pár év alatt egészen átmosta az agyamat” – emlékezett vissza az egyik tag.
Levine életét és karrierjét végig ez a kettősség kísérte: ördögi volt perverz szenvedélyeiben, manipuláción és megszégyenítésen alapuló hatalmi játékaiban, de zseniális volt zenészként.
1976-ban, harminchárom évesen debütált a Salzburgi Fesztiválon, hat évvel később pedig a Parsifal című előadással Bayreuthban. (Ez utóbbinak azért is nagy jelentősége volt, mert a Wagner-leszármazottak egy része még mindig kemény antiszemita volt, Levine pedig zsidó volt.)
1999-ben Levine a Müncheni Szimfonikusok vezető karmestere lett, a német sajtó pedig hónapokig vitázott arról, hogy az amerikai sztárkarmester megérdemli-e az 1,2 millió dolláros, példátlanul magas fizetést. Gondot okozott az is, hogy Levine nem volt hajlandó kevesebbet dolgozni a Metben München javára. 2004-től a Bostoni Szimfonikusokhoz ment, ahol több eredményt tudott felmutatni. Együttműködésüket a karmester hanyatló egészsége hiúsította meg: 2006-ban elesett a színpadon, és megsérült a jobb válla. 2008-ban rákos daganat miatt műtötték a veséjét. 2009-ben gerincsérvvel műtötték, 2010-től pedig egyre súlyosabb hátfájása miatt kevesebbet tudott dolgozni. 2011 szeptemberében leesett a lépcsőn Vermontban, 2013-ban pedig már csak motoros kerekesszékben tudott visszatérni a vezényléshez. A Met és a karmester sokáig tagadták, hogy a baleseteknek a Parkinson-kórhoz van köze, végül 2016-ban bevallották, hogy Levine-t már 1994-ben diagnosztizálták.
A lejtő gyorsabb
James Levine ronda és magasztos pillanatokkal teli karrierje csúnyán ért véget. Miután némely vádak igaznak, mások nem alátámasztottnak vagy elévültnek bizonyultak, az operaház kirúgta a karmestert, és megfosztották minden tisztségétől. Ez olyan volt – Fazekas Gergely hasonlatával –, „mintha leszednék a Liszt-szobrot a Zeneakadémia homlokzatáról”. Négy és fél évtizeden át Levine volt az, aki előadásról előadásra, szezonról szezonra vonzotta a közönséget, a patrónusokat, az operaház támogatóit, ő volt az, aki a legnagyobb énekeseket, a legnagyobb egyéniségeket is páratlan érzékkel hangolta össze. Olyan művészeket irányított, mint Luciano Pavarotti, Plácido Domingo, Jessye Norman, Cecilia Bartoli és Kiri Te Kanawa.
„Fizethetnek négyszer-ötször annyit máshol, mint a Met. De máshol nem dolgozhatok Jimmel” – lelkendezett a karmesterről Domingo.
Mind karmesterként, mind zongorakísérőként arról volt ismert, hogy mindent megtesz, hogy az énekes biztonságban érezze magát mellette. Odavolt a tiszta, az erőlködés nélküli hangzásért, és ahogy sok amerikai muzsikus, lenyűgöző frissességgel tudott beszélni – és nem csak beszélni – az öreg Európában született remekművekről.
Habár lehetetlen James Levine-ra azokkal a szuperlatívuszokkal gondolni, mint a 2017-es botrány előtt, munkája – öröksége – valójában túlélhette volna karrierjének összeomlását. Levine odaveszett, de a Met rangjából maradt volna. (Az más kérdés, hogy Peter Gelb, a Met igazgatója a járvány alatt nem biztosított fizetést a muzsikusoknak, a zenekar majdnem fele elszivárgott a városból, tizedük nyugdíjba ment.) Amikor a Metropolitan Opera felfüggesztette a munkáját, Levine 5,8 millió dollárra perelte egykori munkahelyét, amiből 3,5 millió dollárt meg is kapott.
Megérdemelte? Pavarotti és a többi nagy énekes egyaránt azt mondta róla, hogy nála jobb coach vagy korrepetitor nincs a szakmában.
Mégis, egykori barátai mind csalódtak Levine-ban, aki élete végén egyedül, kettétört pályával a háta mögött hunyt el március 9-én Palm Springsben, Kaliforniában. Halálhírét nem ismert okból nem közölték még nyolc napig. Leonard Slatkin tegnap így írt elhunyt kollégájáról: „Jimmy – mindig így, és soha nem James – kívülálló volt. Mindig úgy éreztem, legalábbis akkor régen, hogy kétségbeesetten szeretne ő is a csapathoz tartozni.
Nem volt elég neki, hogy imádták, szerette volna, ha elfogadják. De egyikünk sem tudott versenyezni azzal a tudással, makulátlan technikával, amivel ő rendelkezett. Képessége volt hozzá, hogy mindig tudja, mi a jó zenei döntés.”
James Levine-ról lehetetlen méltó nekrológot írni. Ha nincs a koronavírus-járvány, visszatért volna a pódiumra, januárban Firenzébe hívták. Hogy mit vezényelt volna? A Faust elkárhozását Berlioztól.
Utolsó éveiben barátai elfordultak tőle, de ő is tehetett a hűtlenségről. A korábbi évtizedekben pedig rendszeres volt, hogy eltakarították az útból azokat, akik áldozatai voltak. Az elsők között volt, akik tehetségprogramot hoztak létre dalszínházban, de nem egy fiatal tehetséggel kikezdett. Amikor hűséges ügynöke, Ronald Wilford elhunyt, nem ment el a temetésére. Testvére, Tom előbb távozott az élők sorából, partnere, Suzanne gondozta, bár arról nem tudni, vele volt-e végig. A Met szűkszavú közleményben emlékezett rá, annak utolsó mondataiban a zaklatási botrányról is szót ejtve. Ha az nem lett volna, minimum fesztivált neveznek el róla, vagy a nagytermet.
James Levine-ról lehetetlen méltó nekrológot írni. Ez egy végtelenül szomorú történet. Azt sem tudjuk, hogy mit kezdjük a lemezeivel, az operafilmekkel, a Metropolitan Operával, amely most a szétesés szélén áll. Az biztos, hogy James Levine magányos emberként halt meg. És ez az, amitől életében a legjobban félt.
hírlevél
