Úgy tudom, Wilhelm Furtwänglert, Carlos Kleibert, Fricsay Ferencet és Solti Györgyöt nevezed példaképeidnek. Miért éppen őket?
Solti Györgyöt azért muszáj említenem, mert amikor – még 1991-ben, a Takács Kvartettel – Mozart zongoranégyeseit játszottuk Bécsben és Londonban, ő buzdított vezénylésre. Azt mondta egy próba közben, hogy Gábor, annyira világos testbeszéded van, talán karmester is lehetnél egyszer. Akkor még nem gondoltam ilyesmire, aztán elromlott a kezem. Solti nagyszerű karmester volt, de számomra elsősorban a biztatása volt fontos. Furtwänglert, Fricsayt és Kleibert összeköti, hogy kreatív művészek voltak, akik hűek voltak a kottához, alázattal olvasták azt, de minden zenét élővé tettek. Kivétel nélkül! Emberi érzéseket, valódi spiritualitást kerestek a kottában, amit nem lehet előadói utasításokkal, olasz szakszavakkal jelölni. Nekünk, karmestereknek újra meg kell szülni a zenedarabokat.
Vannak zeneszerzők – gondolok például Mahlerre –, akik sok utasítást írtak a kottába, mások kevesebbet. Melyikkel van könnyebb dolga egy karmesternek?
Mahlert említetted, aki zseniális karmester volt, nem csak zeneszerző. Talán rossz tapasztalata volt a zenészekkel, ezért jegyzetelt annyit a kottába. Amikor koncertre készülök, én is rengeteg mindent írok a partitúrába, de ez rosszul is elsülhet.
Ha egy zenész rabszolga módon követi az utasításokat, lehet, hogy valami elveszik.
Takács-Nagy Gábor (Fotó/Forrás: Miguel Bueno)
Mit szeret tehát jobban a karmester? A precíz zeneszerzőt, vagy aki nagyobb szabadságot hagy?
Nem lényeges ez a kérdés. Ha a zene igazán nagyszerű, őszinte, mély és lelkiség van benne, azzal érdemes foglalkozni. A barokk korban alig írtak utasításokat a zenészeknek, mert mindenki értette a korstílust. Ha egy színész Shakespeare-t játszik, nem kell feltüntetni a szövegben, hogy hol legyen hangos, hol halk. Érezni fogja. Ma, amikor egyaránt játsszuk a barokk, a klasszika, a romantika zenéjét, a zenészek elvesznek a stílusok dzsungelében. Ezért érzi csupán úgy a zeneszerző, hogy minél több utasítást kell a kottába írni.
Rendkívül élénk gesztusokkal vezényelsz. Furtwängler azt mondta, azért nem a metrumot üti a pulpituson, mert az unalmas lenne. Felteszem, csak egy bizonyos szint felett lehet így irányítani a zenekart.
Nézd, a zenekar a darabok kilencven százalékát karmester nélküli is el tudja játszani. A karmester nem közlekedési rendőr, nekünk három dolgunk van.
Egy, inspirálni a zenészt, kettő, segíteni, tudni, hogy mikor és hogyan kell játszaniuk, három, önbizalmat adni nekik. Mert ők játszanak, és nem én.
Ez egy óriási feladat – zenei és pszichológiai szempontból is.
Demokratikus intézmény a szimfonikus zenekar?
A kvartettben négyen vagyunk, és állandóan együtt – muszáj, hogy barátság legyen köztünk. A zenekarból viszont, ha teljesen demokratikusan akarjuk csinálni, könnyen óvoda lesz. Amikor először próbáltam zenekar élén a vonósnégyesben megismert munkamódszerrel, egy idő után senki nem figyelt rám. Ha meg túlságosan játszod a főnököd, elzárod a zenészek spirituális csatornáit. Nagyon nehéz megtalálni, hogy hol a határ a barátság és az autoritás között. Főleg a Fesztiválzenekarral, akiknek nagy részét barátomnak mondhatom, hiszen egykor itt voltam koncertmester.
De, ha már az élénk gesztusaimról kérdeztél, elmondom, hogy szeretném kicsit visszafogni magam. Ha túl sokat ugrálok, ha túl izgága vagyok, elfárad a zenész. A végén már oda sem figyelnek.
Honnan merítesz ennyi energiát?
Nézd, részben örököltem. A papám csupa tűz ember volt, bennem is van temperamentum. Nagyon szeretem, amit csinálok, önbizalmat ad. De, tudod, mit, ezt is megírhatod: az élet sok területén nem vagyok tehetséges. De ha zenéről van szó, élek, mint hal a vízben. Három és fél évvel ezelőtt Kocsis Zolival utaztunk haza Pécsről. Ültünk az autóban, és azt mondtam: Jó, hogy ismerlek téged, Zoli, mert egyre inkább tudom, hogy milyen a zseniális ember. Te az vagy, én nem, de azt hiszem van antennám.
Van antennám a zsenikhez.
Téged még az a Székely Zoltán tanított, akinek Bartók a Hegedűversenyét komponálta. Miben van szükség rátok, akik még közelebb voltatok ehhez a generációhoz?
Székely Zoli bácsi 1903-ban született, de nekem még olyan tanárom is volt, aki XIX. században, 1899-ben született. Ők, és azt hiszem, ez lényeges, azelőtt nőttek fel, hogy a lemezipar elindult. Nem az volt a céljuk, hogy külsőleg tökéletes legyen a játékuk, hanem a spirituális mélység, a hang belső élete érdekelte őket. Azt tanították, hogy a technika nem más, mint a zenei elképzelés rabszolgája. Nem is húzhattunk meg egy hangot sem addig, míg nem volt világos a zenei szándék.
Olyankor már sokkal egyszerűbb megtalálni a technikát, ugye?
Igen.
Hogy viszonyulsz a hangfelvételhez?
Amikor a kvartettel hangfelvételt készítettünk, megdöbbentett, hogy nem megy át a mikrofonon a rengeteg karakter. „Összepréselődik” minden. Azt gondolod, hogy jól megcsinálod a karakterváltásokat, a hangszínváltásokat, az időket, aztán visszahallgatod, és mindebből alig hallatszik valami. Azt hiszem, a felvételen mindent el kell kicsit túlozni.
Így viszont nehéz őszintén játszani, nem?
Nehéz, nehéz. Egyfajta eltúlzott színpadiasságra van szükség. Valakinek ez nem is megy, vannak kvartettek, akik viszont jobbak hangfelvételen, mint színpadon. Van, aki nagyon érti, hogyan kell játszani stúdióban – Glenn Gould –, és van, aki nem. Sergiu Celibidache például nem csinált lemezeket, egyetlen egyet sem. A nagy zenészek játéka, Menuhiné, Casalsé, azonban átsüt a hangfelvételen is.
Hogy erről mennyi emlékem van! Amikor először vettünk fel – a Hungaroton stúdiójában, Schumann-vonósnégyeseket –, szó szerint sírva fakadtam, mikor visszahallgattam. Mondtam a fiúknak, hogy ez borzasztó, mondjuk le az egészet. Olyankor mindent hallasz, olyan, mintha nagyítóval vizsgálnád a bőrhibáidat.
Takács-Nagy Gábor (Fotó/Forrás: Miguel Bueno)
Önkritikus vagy?
Persze. Mindenki, aki alázattal zenél, tudja, hogy csak kis pontocska a nagy zeneszerzőhöz.
Szerintem minden zenész, akiben tehetség és alázat van, önkritikus, mert tudja, hogy nincsen más út.
Nem csak a Budapesti Fesztiválzenekart és MÁV Zenekart vezényled, ha hazajössz, de mesterkurzust is tartasz októberben. Milyen tanár vagy?
Inspirálni szeretnék. Úgy adni át a zenei tudást, hogy senki önbizalmába ne tapossak bele.
Lehet úgy, hogy az ember szúrósabb?
Lehet szúrósnak lenni, nagyon igényesnek is, ha a tanítvány úgy érzi, hogy érte szólok, nem miatta. Talán ez a legjobb kifejezés: „érted szólok, nem miattad”. Abban a pillanatban, hogy a fiatal ezt érzi, hogy a tanár bízik benne, mer is játszani.
hírlevél
