„Zenész vagyok” – szögezi le rögtön a görög művész, aki - habár több mint harmincöt éve hegedül, karmesteri karrierje viszont jóval később kezdődött - nem tesz különbséget a két szerepkör között. „Azért éreztem úgy, hogy vezényelnem kell, mert a zenekari repertoár jóval hatalmasabb, mint a hegedűé. Vonz a zenekarban, hogy emberekkel kell közösen dolgozni a hangzás kialakításában.”
Leonidasz Kavakosz másodszor áll karmesteri pulpitusra hazánkban, május 31-én és június 1-2-án a Budapesti Fesztiválzenekar meghívására dirigálja az együttest. Mendelssohn Hebridák-nyitánya, Schumann Csellóversenye és Csajkovszkij VI. (Patetikus) szimfóniája kerül műsorra.
A zenekar csodálatos hangszer, és olyan színekre képes, amikről egy hangszeres művész egyedül nem is álmodhat.
Az interjú előtt meghallgatom a Fesztiválzenekar egyik délutáni próbáját, a szimfónián és a nyitányon dolgoznak. Amikor Leonidasz Kavakosz kezébe veszi a hegedűt – nem a sajátját, Major Tamás koncertmesterét kéri kölcsön –, hogy megmutasson egy-egy frázist, a zenekar lábdobogással, tapssal jelzi lelkesedését. A tisztelet kölcsönös, Kavakosz nem a zsarnoki karmester fajtájából való.
Leonidasz Kavakosz (Fotó/Forrás: Marco Borggreve)
„Minden zenésszel emberként, tisztelettel kell bánni egy karmesternek. A kreatív folyamat csak így lehet teljes. Sok olyan karmester van, akik azt mondják: én utasítok, te játszol. Részemről az ilyen attitűdöt szörnyűnek tartom. Nem csak szörnyűnek – olcsónak. A színpad a fényesség helye, ahol évszázadokat túlélt, ma is érvényes zene hangzik el. Olyan zene, ami az embereket mély érzésekre, mély szeretetre ösztönzi.
Hogyan mutathatná meg egy karmester máshogy a tekintélyét, mint a zene ismerete által?”
Kavakosz szerint a tekintélyelvű zsarnoki karmesterek egy pillanat alatt elszégyellnék magukat, ha a zeneszerző belépne az ajtón próba közben. „Mindig a zenét szeretném magam elé helyezni, és akkor nincsen szükség az én tekintélyemre. A zene megváltoztatja az életünket, spirituális élményként felemeli a lelkünket. A klasszikus zenében pedig ott van a múlt és a jövő is: vegyük csak a Patetikus-szimfóniát. Csajkovszkij zenéje több mint százhúsz éve keletkezett, de százhúsz év múlva is velünk lesz.”
Leonidasz Kavakosz (Fotó/Forrás: Marco Borggreve)
„A szakma egyik nagy problémája, hogy praktikusak akarunk lenni. De hadd kérdezzem meg, Csajkovszkij szimfóniája praktikus? Akkor miért akarnék róla így beszélni? A zene költészet szavak nélkül, miért ne beszéljek a próbákon költőien róla? Arra tanítanak az iskolákban, hogy ne beszéljünk költőien, ne gondolkodjunk költőien. Nincsen időnk rá. Arra van időnk, hogy munkába menjünk, vásároljunk, a mindennapi feladatainkat végezzük. Mi, zenészek, szerencsések vagyunk, mert a munkánk több ennél.”
Kavakosz hegedűsként többek között Paganini műveit játszva ismertette meg magát a világgal, mégis gyakran felszólal az üres virtuozitás ellen. Ugyan keveset tanít – mesterkurzusokat tart, többre nem lenne ideje –, mégis határozottan állítja, hogy sok diák nem a zenét akarja megközelíteni, hanem a zenét akarja közelebb rántani magához. „De nem húzhatod magadhoz a zenét, ahogy a csillagot sem veheti le az égről a csillagász. Neked kell közel menni hozzá!” Úgy véli, technikás zenészből rengeteg van, de a muzsika spirituális aspektusára nem tanítja meg őket senki. A zeneipar tizennégy-tizenhat évesen felkarol tehetségeket, aztán eldobja őket, mint a rongyot.
Ez egy kannibál rendszer.
Leonidasz Kavakosz most ötvenegy éves. „Az a csodálatos, hogy minél többet tanul az ember, minél több tapasztalatot szed össze, annál nagyobb kérdésekbe botlik.” Őt ezek a kérdések tartják fiatalon. „A csillagok is megszületnek és kihunynak, ahogy mi is. Amikor elérkezik az ember az élet végére, bele kell nyugodnunk, hogy mennyi mindent nem tudunk.” És mi van a fiatalokkal? „Ők még azt hiszik, hogy egészben megehetik a világot. És ez így van rendjén.”
Számos alkalommal játszott szólistaként a Budapesti Fesztiválzenekarral, Kavakosz az együttest régi ismerősként üdvözli.
„A Fesztiválzenekar az egyik legélénkebb, legvarázslatosabb zenekar, akiket ismerek.
Sugárzik belőlük a zene szeretete, így jönnek a próbára, így jönnek a koncertre.” És természetesen a városban is jól érzi magát. „Budapest különleges hely az életemben.”
Leonidasz Kavakosz (Fotó/Forrás: Marco Borggreve)
Kavakosz különösen lelkes, amikor Rados Ferenc zongoraművész kerül szóba. „Évekig játszottam vele. Hogy fejezhetném ki az ő szerepét az életemben? Utálná, ha hallaná, hogy ezt mondom, de ő az ideálom, ha ő nem lenne, talán a pálcát sem vettem volna kezembe.” Elmeséli, hogy a kilencvenes években kéthetente járt Budapestre. „Tőle tanultam meg, mit jelent a zene iránti elköteleződés. Sose felejtem el, Bartók II. szonátáját játszottuk, és volt egy rész, amivel nem jutott dűlőre. Minden reggel másfél órával korábban ott volt a próbán, és ezt a szakaszt gyakorolta. Ki csinál még ilyet nyolcvan évesen?”
Leonidasz Kavakosz május 31-én és június 1-2-án lép fel a Zeneakadémián a Budapesti Fesztiválzenekarral. A koncertek szólistája Gautier Capuçon (cselló). A jegyek már elfogytak, de a június 1-i koncertet élőben követheti ITT.
hírlevél
