A kihívások zeneszerzője – Tóth Péter hatvanéves

Idén tavasszal a hatvanadik születésnapját ünnepli. Milyen jelentősége van ennek a kerek évfordulónak az ön számára?

Féltem, hogy egyszer bekövetkezik ez a hatvanas, ezért már tavaly megkezdtem a felkészülést: úgy gondoltam magamra, mint egy „hatvanasra", aki jól tartja magát. Így idén már nem ért váratlanul. Nem csinálunk a születésnapból nagy ügyet – főképp munkával telik e nap, mert éppen Szentendrén zsűrizek. Nyilván lesz családi köszöntés, de nem akarom túldimenzionálni ezt az évfordulót. Végtelenül szerencsés vagyok, hogy zeneszerzéssel foglalkozom, mert ezt akármeddig lehet csinálni. Nincs korhoz, munkaidőhöz, nyugdíjkorhatárhoz kötve, tehát az évfordulók kevésbé érintenek.

Most épp egy gitárzenekari koncerten vagyunk túl, amely egyben a Souvenires de Saigon című darabjának ősbemutatója is volt. Izgul még egy-egy ilyen alkalom előtt, amikor először hallja a saját szerzeményét, vagy hozzá lehet „edződni" ehhez ennyi bemutató után?

Egy ideje sajnálattal vettem észre, hogy már nem megy fel a pulzusom, nem izzad a tenyerem, ha a műveimet játsszák. Ezt kicsit sajnálom, elveszett ez az érzés. De persze ehhez az is hozzá tartozik, hogy

most már a legjobb előadókkal dolgozom, és nem kell amiatt aggódni, hogy vajon jól fogják-e játszani a darabom.

Amikor az ember kamaszkorában elkezd zenét írni, akkor meg van arról győződve, hogy ő tulajdonképpen egy Mozart a 20. században, és csak az előadók ronthatják el a művét. Ha kellőképp jó előadókat választ, akkor a probléma megszűnik. Egy idő után már nagyjából az írás pillanatában tudjuk, hogy milyen a darabunk, hogy „zseniális", vagy csak az éppen „elfogadható" kategóriában van – emiatt már kevéssé aggódom. Ma este egyébként azért izgultam picit jobban, mert nem hallottam egyetlen próbát sem, tehát most szembesültem azzal, hogy a tempók, dinamikák olyanok-e, amilyennek lenniük kell. Egyébként nagyjából a második ütemtől már tudni lehet, hogy rendben van-e a megszólaltatás, és itt rendben volt.

Rendkívül gazdag és színes a szakmai életpályája, széles spektrumban kamatoztatta az elmúlt évtizedekben felhalmozott tudását. Szinte nincs olyan zenei forma, műfaj, stílus, amiben ne alkotott volna maradandót. Mi áll ennek a sokszínűségnek a hátterében?

Azt hiszem, a kíváncsiság. Ha zenét írok, akkor is, ha a könyvet írok, akkor is. A tudásvágy inspirál, hogy valamit jobban tudjak. Például a mai napig rendszeresen tanulmányozok otthon jazzkottákat, hogy lássam, hogyan csinálják a nagyok. Nagyon izgat, hogy Art Tatum, Oscar Peterson és a többiek mit tudtak, amit én nem. Valószínűleg ez hajt minden irányba, és persze a kihívás, hogy meg tudom-e csinálni. Tudok-e jó vonósnégyest vagy operát, esetleg versenyművet írni. De akkor is, ha regényről vagy meséről van szó. Néha úgy érzem, könnyen megy. Ilyenkor megijedek, mert gyanús leszek magamnak. Ezzel együtt ezek kegyelmi pillanatok. Engem ez a sokféleség éltet.

Eddigi életművében számos irodalmi alkotás, történelmi évforduló ihlette mű van, vagy akár egy művész, mint például Csontváry személyisége, művészete is inspirációt jelentett. Biztonságot vagy éppen megoldandó, különleges feladatot nyújt Ön számára az ilyesfajta „alapanyag”?

Az irodalmi háttér fontos, mert az irodalom kamaszkorom óta az életem része. Szép nagy könyvtárral rendelkezünk, és bár tudjuk, hogy könyvek által nem lesz előrébb a világ, de azért jó hinni benne. Az ember úgy érzi, általuk részese lesz egy másik univerzumnak. Ez közhely, de minden könyv, minden regény egy másik világ, és hihetetlen jó dolog ezekbe belebújni.

A mi pályánk, a zeneszerzés, ugyanilyen. Elképzelünk különböző világokat, és ezeket megteremtjük magunknak.

Az irodalom, a film is ezt csinálja. Amikor Csontváryhoz nyúlok, megpróbálom azt a világot magamévá tenni, belehelyezkedni abba az attitűdbe, abba a bőrbe. Ezek a feladatok kitágítják az én horizontomat is minden irányba, és bízom benne, hogy a közönségét is.

Tóth Péter (Fotó/Forrás: Szathmáry Melinda / MMA)

A másik jellemzője a Tóth Péter-zeneműveknek a különböző zenei korokra, konkrét zeneművekre, stílusokra való reflektálás. Mi inspirálja a bátor és virtuóz zenei idézetekre, parafrázisokra?

Most is hiszem – csak már ritkábban alkalmazom –, hogy ha van három hang egy számomra fontos Bach-műből elrejtve a kompozíciómban, úgy, hogy senki nem hallja rajtam a kívül, az attól még erősíti a művet. Ahhoz hasonlít, mint amikor egy régi épületből átveszünk egy ablakkeretet, és beépítjük az újba… Tulajdonképpen ezek nem is hivatkozások, sokkal inkább kulturális amulettek.

Például A Halál belovagol Európába vonósnégyesem, vagy az Európa elrablása című zenekari darabom kimondottan az európai kultúra elvesztésétől való félelmemről szól.

Ezért gondoltam fontosnak, hogy azokat a jelentős zenei pillanatokat, hangokat, motívumokat, amelyek számomra az európai kultúrát képviselik, beépítsem a műveimbe. Bartók hegedűverseny-motívumai éppúgy, mint A halál és a lányka, a Szeikilos sírfeliratai vagy a Kunst der Fuge témája ezáltal egy mentőkabinba kerüljenek, mert nagyon félek, hogy ezeket éppen elveszni hagyjuk.

Szabad olyat kérdezni egy alkotótól, hogy van-e személyes kedvence a saját alkotásai között?

Több is van, amit szívesen meghallgatok újra, de nem mindig adja ugyanazt a megnyugtató élményt, amit várok. Néhány napja tartottam előadást a Tóték című operámról, és rájöttem, hogy egész jól sikerült, még most is kedvelem. Vannak olyan kórusműveim, amelyekről tudom, hogy jók, és sokat jelentenek nekem. Öt-tíz olyan darab van az életemben, amire kimondottan büszke vagyok. Mondanám, hogy ezek lesznek, amik majd fönnmaradnak utánam, bár ez lehet, hogy butaság… előfordulhat, hogy nem marad fönn semmi az ember után, de fontos, hogy megírtam őket. Van egy tucat, amire egyáltalán nem vagyok büszke, a többi pedig a Gauss görbén középen helyezkedik el.

A zeneszerzésen kívül még számtalan módon szolgálja a zenét: hangmérnökként, filmzenék szerzőjeként, művészeti szakíróként, most egyetemi tanárként, zeneműkiadóként, művészeti vezetőként, a Magyar Művészeti Akadémia Zeneművészeti Tagozatának vezetőjeként vesz részt a zeneművészet értékeinek felmutatásában. Ez a művészetmenedzsmenti tevékenység komolyan vett küldetéstudatról, felelősségvállalásról tanúskodik.

Mindig elmondják, hogy sokfélét csinálok, én meg azt gondolom, hogy igazából egyfélét. Az én szakmám a zeneszerzés, amihez hozzákapcsolódik a tanítás, egy zeneműkiadó fenntartása, ezek pedig a zeneszerzés elágazásai, vállalfajai. A kiadót akkor hoztuk létre, amikor egyetlen nagy magyar zeneműkiadó sem adott ki kórusműveket, mert mindenki fénymásolta őket. Szerencsére tisztességesen prosperál, nem ebből kell megélnünk, de nem fizetünk rá. A filmkészítés, filmzeneírás, regényírás, ezek is a zenéről szólnak végeredményben. Vannak még a társadalmi tevékenységek, mint az MMA-tagozatvezetés, a különböző kuratóriumok, pályázati bírálatok.

Én abban hiszek, hogy sokkal több embernek kellene a közjóért dolgozni, de valahogy ez manapság nem divat.

Nekem Széchenyi ilyen szempontból a példaképem, aki képes volt felülemelkedni minden széthúzáson, és egyévi jövedelmét az oktatás, a kultúra és a tudományok számára felajánlani. Szerencsére meg is tehette anyagilag, de mutassunk ma Magyarországon hasonlót! Jó lenne követnünk a jó példát, komolyan kéne venni, hogy felelősséggel tartozunk az oktatás, a kultúránk iránt, egyszóval mindenki iránt.

Nagy változás történt az életében, hiszen a szegedi után a Pécsi Tudományegyetemen folytatja tanári tevékenységét. Nyugtassa meg a szegedieket, hogy nem szakad el teljesen a várostól, amelynek művészeti életét 2011 óta formálja…

Remélem, hogy nem szakad meg ez a kapcsolat. Nagyon szeretem Szegedet. Most már tizennégy éve ez a második otthonom. Az egyetlen olyan magyar város, ahol életvitelszerűen is tudok élni, még zenét is tudok írni, ami azért kevés helyen fordul elő. Úgy alakultak a dolgaim, hogy az oktatási tevékenységemet átteszem Pécsre, de bízom benne, hogy ami a szimfonikus zenekarhoz, színházhoz, kórusokhoz köt, továbbra is élni fog. Van még itt teendőnk, akár MMA, akár egyéb kulturális szempontból. Rengeteg zenészbarátom van a városban, akikkel jó együtt lenni. És azt szoktam mondani, hogy ha semmi mást nem köszönhetnék Szegednek, csak azt, hogy Szecsődi Ferencet megismertem, már önmagában is megérte megtenni annak idején ezt a 170 kilométert.

Milyen téma foglalkoztatja mostanában, készül-e új mű jelenleg, várható-e bemutató a közeljövőben?

Több olyan nagyszabású dolog van, aminek a bemutatását várom, vagy az előkészületei zajlanak. Ezek egyike a Mohácsi Requiemem, amely a mohácsi csata 500 éves évfordulójára készült. Egy kilencvenperces nagy műről van szó, kiegészítve népi énekekkel, imádságokkal, a magyar irodalomból vett versekkel – ennek a bemutatása nagyon fontos számomra. Zongoraversenyemet tavasszal és ősszel hallani lehet majd újra, és van egy elkezdett operaötletünk: a Játék a kastélyban című darabból szeretnék vígoperát írni. Itt még nagyon az elején tartunk a folyamatnak, de Szakonyi Károly vállalta a dramaturgiai munkát, és el is készítette a tőle megszokott, magas színvonalon. Várom már, hogy írhassam, mert ez a feladat nagyon izgat. Közben készülnek kisebb művek mindig, felkérésre – általában kórusművek vagy kamaraművek –, de vannak időnként zsűrizési feladatok is. Ezek igazán jó felkérések, tehát mindig van mit csinálni.