Ő alapította meg az angliai Cambridgeben azt a híres college-ot, amely nem egy Nobel-díjas tudóst adott a világnak, és amelynek kórusában gyerekként és fiatalemberként megannyi, később híressé lett muzsikus ismerte meg és élte át a közös éneklés örömét, már-már életformává téve azt. Ilyen volt a 16-17. századi zeneszerző, Orlando Gibbons, vagy ha csak a 20. századot nézzük, olyan neveket említhetünk, mint Andrew Davis karmester, Michael Chance, Gerald Finley, James Gilchrist, Mark Padmore énekesek, és az orgonista Simon Preston. A King's College Kórusa már önmagában is magasan jegyzett intézmény, de presztízsét és tekintélyét alighanem tovább növeli, hogy belőle vált ki a világ egyik - ha nem a - legjobb énekegyüttese, a King's Singers.
A hőskorról keveset tudunk, de annyi biztos, hogy a hat fiatalember már a megalakulás hivatalos dátuma előtt is együtt énekelt: 1965-ben felvételt készítettek, Schola Cantorum Pro Musica Profana in Cantabridgiense néven. Mit mondjunk, nem egy marketingdíjas név, de a felvételből eljutott egy példány az akkor már komoly tekintélynek számító Neville Marriner karmesterhez is. Ennek köszönhetően a következő év augusztusában már nagyszabású szabadtéri koncerten léptek fel, jól időzítve, két héttel az után, hogy Nagy-Britannia megnyerte a futball-világbajnokságot. Ezt követően a King's College Hat énekese néven koncerteztek, majd jött a sorsfordító esemény 1968. május 1-jén, a Queen Elizabeth Hallban, a bemutatkozó est. Erre már „rendes" névvel kellett kiállni, ekkor döntöttek a ma használatos elnevezés mellett, de a könnyűzenei feldolgozásokat King's Swingersként adták elő. Innentől kezdve nem volt megállás: néhány év múltán brit viszonylatban, másfél évtizeddel később pedig már a nemzetközi színtéren is az élvonalba kerültek, és azóta is ott trónolnak, az éneklés királyaiként.
És hogy mi a titkuk? Egyrészt az, ami a hatszáz éves angol gyepnek, vagyis a folytonosság, a fáradhatatlanul ápolt hagyomány, a közös iskola, a művészi egység a legapróbb részletekben is. A megalakulásuk óta eltelt majdnem fél évszázadban a tagok hosszú éveket, nemegyszer évtizedeket töltöttek az együttesben, a tagcserék mindig átfedésekkel történtek. A ma is érvényes művészi krédó már a King's College Kórusában kialakult, és nem kis szerepet játszott ebben az a karnagy, akinek keze alatt az első King's Singers-generáció nevelkedett - a kilencvenötödik életévében járó David Willcocks. Az ő munkássága nyomán, a tőle látottak-hallottak alapján kristályosodtak ki azok a jellegzetességek, amelyek ma is meghatározzák a King's Singers hasonlíthatatlan hangzáskultúráját. Ilyen például a makulátlan intonáció, a ritmikai pontosság, a vibrato csupán egy-egy színre, kifejezésmódra korlátozódó alkalmazása, a tökéletes homogeneitás, valamint az anyanyelvi szinten elsajátított stílusismeret, amelynek köszönhetően műfajtól és kortól függetlenül minden zenét - legyen szó reneszánsz egyházi muzsikáról vagy popfeldolgozásokról - úgy adnak elő, hogy a hallgató azt érzi: nem is lehetne másképp. Ezt a képességüket rendre kamatoztatják is, hiszen jó ideje úgy építik fel műsoraikat, hogy minél többféle zene szólaljon meg benne.
Rendszerint „komoly" darabokkal kezdenek, majd haladnak a könnyedebb stílusok felé, ami természetesen nem kisebb koncentrációt és ugyanolyan technikai perfekciót igényel. Budapesti koncertjükön is ezt az elvet követik: műsorukat két Erzsébet-korabeli neves szerző öt madrigálja nyitja, majd a tengerentúlon jó nevűnek számító amerikai zeneszerző hölgy, Libby Larsen négy tétele következik Shakespeare és Joyce szövegeire - ezt a művet a King's Singers 2000-ben rendelte. Ezután újabb négy tételt hallhatunk Camille Saint-Saëns, Eric Whitacre, Morten Lauridsen és Bob Chilcott szerzeményeiből, és ha mindez nem lenne elég, a szünet után színre lép a hatvanéves MR gyermekkórus is. A Matos László és Kabdebó Sándor vezette csapat rövid önálló műsora után, a koncert megkoronázásaként a King's Singers kifejezetten erre az alkalomra átírt slágerei szólalnak meg a két különleges együttes közös előadásában.