Nagy példakép, nagyhatású zeneszerző, igaz magyar szívű ember. Bartók Béla a XX. század egyik legkiválóbb zeneszerző-zsenije, de nekünk, honfitársainak, akik sajátságosan halljuk Bartók zenéjét, nem csupán zeneszerző, hanem a tiszta lelkű, européer hazafiság nagykövete. Éppen ezért a magyar előadóknak nagy művészi igényességgel kell felkészülniük egy-egy műve interpretálására, s a legnagyobb tisztelettel, alázattal kell eljátszaniuk, főleg - mint a Pannon Filharmonikusok koncertjén - ilyen monumentális, mélyreható művekről van szó. Ez a két alkotás, a III. zongoraverseny és A csodálatos mandarin-szvit egymástól igencsak eltér mind karakterben, mind mondanivalóban. Előadásuk igazi kihívás technikailag és művészileg egyaránt. A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterembe lépve a zeneszerző felelősségre intő tekintete jelezte azt a felfokozott várakozást, mely a koncertre igyekvőket is eltöltötte.

A Várjon Dénes szólójával megszólaló III. zongoraverseny közben ráérezhettünk, hogy Bartók ridegnek tűnő tekintete csupán belső lágyságát leplezte. A Pannon Filharmonikusok előadását áthatotta az opálosan finom, de nagyon összefogott, fedett hangzás. A zenekar tökéletes egységben szólt, egyik hangszer sem kerekedett felül a másikon, mintha csupán két hangszer lett volna a pódiumon, a zongora és a zenekar. Ez az együttmuzsikálás jellemezte végig a művet, mely a zenekar összteljesítményének ugyan előnyére vált, de a hangzásvilág fortissimói nem tudtak mindig kellőképpen érvényesülni. A zongorista főleg akkor került előtérbe, amikor egyébként is szólószerepe volt, de akkor sem veszítette el egyéniségét, amikor nem volt különösebb feladata a darabban, nem játszotta "túl magát", az előadók egyik tagjaként beleolvadt a már remekül előkészített zenekari szövetbe.

Öröm volt hallgatni ezt a lágy és kiegyensúlyozott hangzást, de többször úgy tűnt, hogy az erőteljesebben előírt hangok nem kellőképpen érvényesültek. Néhány résznél hiányzott az a bizonyos szikra, aminek az ereje akár lángra is lobbanthatta volna az egész művet, helyette inkább óvatosságból átugrották a tüzet, nehogy megégessék magukat. A mű első tétele végig szabályosan hullámzott, egy percre sem lehetett törést érezni, ennek ellenére egyáltalán nem szólt vontatottan, vagy egyhangúan. A II. tétel, a szépséges ima, egészen földöntúli, már-már transzcendens, finom és leheletszerű volt, a maga rafinált egyszerűségével az ember lelkéig hatolt. Egyértelműen ez volt a koncert egyik legnagyszerűbb, legfelemelőbb pillanata. A III. tétel alatt lehetett hallani legjobban az előbb már emlegetett, visszafogott, lágyabb hangzásvilág visszaütését. Nem lehetett igazán érezni a kellő tüzet, az erőt, ezért sok résznél az az érzés alakulhatott ki a hallgatóságban, mintha fontos zenei események kimaradnának, vagy nem kapnának kellő hangsúlyt.

Az a tűz és szenvedély, ami a zongoraverseny néhány részénél mintha hiányzott volna, a második műsorszámban nemcsak visszatért, de szinte kétszeres erővel zúdult ránk. A Mandarin-szvit hallatán megtapasztalhattuk, mit is fejezhetett ki Bartók tekintetében az a rideg fénysugár. A darab egészének hallatán sötét, már-már nyomasztó érzés fogta el a hallgatóságot, amely alól szinte senki nem tudott szabadulni, úgy érezhette, hogy a zene kiváltotta lelki megpróbáltatást talán túl sem fogja élni. Nemcsak testi, lelki füllel is lehetett érezni azt a levegő után kapkodó, fullasztó érzést, mely a darabot annyira jellemezte. Ennek ellenére mégsem tudott úgy lekötni mindenkit, mint a zongoraverseny interpretációja. Hosszú percek teltek el úgy, hogy az önmagára eszmélő hallgatóság nem is tudta, mi történt valójában az elmúlt percekben.

A Mandarin-szvit hallgatása közben ezt az érzést nem lehetett ennyire erőteljesen megtapasztalni. A korábban hiányolt, kevésbé jelenlevő szikrák itt sokszor meg is égettek bennünket, néhány résznél, szinte fizikai szúrásként éreztük át a darab igencsak drámai és megrázó pillanatait. A nagy lendület mellett a mű közepén mégiscsak eltűnt az az erő, az a szenvedély, amit a darab elején megtapasztalhattunk. A nagy erőbedobás ellenére már-már a földre hullani látszó mű ismét önmagára talált, igazi sportemberhez hasonlatosan felállt, összeszedte magát és ismét futásnak eredt. Az utolsó percek hangulata olyan érzést keltett, mintha egy megvadult autós mellett ülnénk, aki tövig nyomja a gázpedált, mi pedig csak kapaszkodunk valamibe, már a szemünket is lehunyjuk, belesüppedünk a székünkbe, és attól rettegünk, mikor ütközünk neki valaminek. A darab vége talán ezért is tűnt annyira kellemes, megnyugtató érzésnek, hogy a nagy száguldás ellenére mégsem tört össze az autónk és a sofőrünk.

Mindent egybevetve, egy igazán kiegyensúlyozott koncertnek lehettünk fültanúi. Bár a darabon belül nem teljesen valósultak meg a kontrasztok, de a két darab összességében remekül kiegészítette egymást, valódi harmonikus összhatást alkottak. A hangverseny után Bartók fényképére nézve úgy tűnt, mintha ugyanazok az érzelmek tükröződnének rajta, mint a mi tekintetünkben.