- Vágyai között szerepelt, hogy operát rendezzen, vagy csak így alakult, ide hívták?
– A zene közel áll hozzám; fontos szereplője az előadásaimnak. Mindig is tudtam, hogy az opera az én műfajom. Otthon, például Kijevben, már többször hívtak operát rendezni, de nem jött öszsze. Most több ilyen felkérésem is van. Legközelebb valószínűleg Kijevben fogok dolgozni. Kortársat szeretnék rendezni.
- Az Aidában vagy a Toscában nem lát kihívást?
– Miért ne? De az ember – ha lehetősége van rá – azzal foglalkozzon, amihez kedve van. Öt-nyolc éve érdekelt a Rómeó és Júlia, ma, ha nem kínálják, nem választanám. Az embert foglalkoztatja néhány téma; az ezekhez kapcsolódó darabokat érdemes megcsinálni. A művész csak akkor lesz őszinte, ha magáról szól.
- A Jenufa egy múlt század eleji parasztdráma. Mit érez benne, ami magáról szól?
– Erre a darabra fölkértek, de nem volt nehéz megszeretnem. A Jenufa most nagy reneszánszát éli. Marton Éva, aki az egyik főszereplő, nemrég énekelte Hamburgban, és megy hamarosan Barcelonába is. Nem ismertem a művet, de megkedveltem. Görög sorstragédiák szimbolizmusának határán egyensúlyoz – ez érdekelt benne. Annyi érint ebből, mint a legtöbb embert: fölismerjük-e a sorsunkban lévő tragédiák lényegét? Kikerülhetőek-e az időzített bombák? Létünk sorsszerűségével szemben tehetünk-e, vagy csak elszenvedői vagyunk a történéseknek? Isten jelen van életünk történéseiben. A Sekrestyésné az egyik főszereplő. Ő követi el a bűnt, elfordul Istentől. Mi kergeti ilyen tettbe? Törvényszerű, hogy tetteink következményét mindig viselnünk kell. A közösség bűnei áldozatot követelnek, és a legártatlanabbak keresztre feszítéséhez vezetnek. Megváltódunk két percre, és minden megy tovább, mint régen.
- Azt hallottam, azért megy eredeti nyelven, csehül a történet, mert a darab nem túl ismert, és magyarul úgysem értené senki.
– Ez valószínűleg vicc volt. Ez a mű csakis csehül izgalmas. Gyönyörű a nyelv zenéje és a hangokból fakadó muzsika. Megnéztem a darabot németül, hiányzott a cseh nyelv.
- Érti is a csehet?
– Az ukránból és az oroszból összerakja az ember a csehet is. Ennek a nyelvnek tényleg különös harmóniát ad a zeneisége.
- Bár nem kezdő rendező, de több dologra kell figyelnie, egy zenés műnél nem szaltózhatnak az énekesek. Nem érezte, hogy ez korlátozza?
– A próbák első hetében egy kicsit szorongtam. Dolgoztam, tanultam, és figyelembe vettem az éneklési technikákból adódó kötöttségeket. Rá kellett arra is jönnöm, hogy ez a zene „nem szereti” az apró dolgokat. Nagy gesztusok kellenek, vagy éppenséggel a statikusság ereje a fontos. Volt olyan rész, amit kétszer rendelkeztem le, mindkétszer rosszul. Azaz hiába helyeztem el térben a történetet, rájöttem, ez így nem jó. Az énekesek nagyon türelmesek, nyitottak voltak. És természetesen tudtam, hogy nem kérhetem, hogy bukfencezzenek, de meg lehet őket mozgatni. A zenei hangokra rá tud épülni egy mozgásból adódó zene.
- Láttam a színlapon, hogy játékmestere is van az előadásnak: Palcsó Sándor. Egyedül nem boldogult?
– Az a szokás az Operában, hogy van játékmester, hasznos munkatárs. Palcsó Sándor rengeteget segített. Ő fönt állt a színpadon, amikor én a nézőtérről figyeltem a próbákat. Mikor a zenekari árokba beköltöztek a zenészek, le kellett szedni a nézőteret és a színpadot összekötő deszkát. Így nem tudtam felrohanni az énekesekhez. Ő hidalta át ezt a helyzetet. S mivel az utolsó két hétben a karmesteré, Kovács Jánosé a vezető szerep, én nem állíthatom le a próbát, csak értékelhetek, esetleg külön gyakorolhatok az énekesekkel. Fájó, de ezt meg kellett tanulnom így elfogadni. Ráadásul kettős szereposztásban mutatjuk be a Jenufát, ez sok-sok pluszmunkát, problémát jelent.
- Gondolom, nem túl sok darabban dolgozott kettős szereposztással.
– A Kijevi Orosz Nemzeti Színházban rendeztem így. Akkor megfogadtam, hogy soha többé. Ennyit érnek a fogadalmak. Itt, az Operaházban kivitelezhetetlen lenne máshogy. Éppen ezért nehéz volt összeállítani egy normális próbarendet, mert nem voltak tiszta szereposztások. Az Operaház – bármennyire is a legszebb hely – egy nagyüzem. A legnagyobb, leggyönyörűbb, amiben valaha dolgoztam.
- Jól sejtem, ha ezt befejezi, akkor visszamegy Beregszászra, és beköltözik egy stúdióba?
–Igen, a Tótékat kezdem el próbálni. De azért a maga összetettségében az opera a legfantasztikusabb műfaj. Amikor a sok rész végre összeáll, és megmozdul az előadás, az igazi felemelő, teremtői érzet, amelytől az ember büszke, sőt néha gőgös is lesz egy pillanatra, hogy aztán újra a pokolban találja magát.