Olyan kérdések merültek fel az igencsak vaskos gyűjteménnyel kapcsolatban, hogy mennyire lehet teljes, vagy legalábbis jellemző és ezért releváns egy olyan „zenei panoráma", amely egy hetilapban megjelent zenekritikák visszapillantó tükrében tárul elénk? S vajon több évtized távolából lehet-e még aktualitásuk ezeknek a szövegeknek?
Kezdeti aggályaimat azonban teljes mértékben eloszlatta a Várkonyi Tamás közreadásában megjelent, címét Kroó egyik írásából kölcsönző kötet. A Zenei panoráma valóban jellemző képét nyújtja - ha nem is a teljes időszak, de az 1970 és 1986 közti évek - magyar zenei életének. Ez volt az a bő másfél évtized, amikor Kroó nagyjából kétheti rendszerességgel publikált az ÉS-ben (a kötet 239 írása közül 233 ebből az időből való, a két legkorábbi cikk a hatvanas években, a négy utolsó pedig 1996-ban keletkezett). Elsősorban új magyar művek bemutatóiról, előadásairól, a magyar és a nemzetközi zenei élet fontosabb eseményeiről, zenei könyvújdonságokról és zenei versenyekről szólnak a beszámolók. Az írások nagy száma és rendszeres jellege önmagában persze még nem garantálná a panoráma gazdagságát, hitelességét és reprezentatív jellegét. Ez már inkább Kroó György kivételes kritikusi képességeinek és elhivatottságának köszönhető.
Kroónak kivételes érzéke volt ahhoz, hogy az eléje kerülő új kompozíciókat úgyszólván elsőre átlássa. Ez az érzéke, úgy hiszem, nem csupán hatalmas zenei és általános műveltségéből fakadt, hanem valami ritka beleérző képességből, elfogulatlan belehelyezkedni-tudásból is. Mi sem állt távolabb Kroótól, mint a merev elutasítás, a ledorongolás, a kritikusi gőg, a kioktatás. Még amikor érezhetően távol állt tőle az adott mű vagy stílusirányzat (például az Új Zenei Stúdió felfogása a kezdeti években), tollát akkor is a jóindulat és a megértés őszinte vágya vezette. Írásaiból kiviláglik, hogy kritikusi feladatát nem alkalmi munkának, kereseti lehetőségnek, nem is az önmegvalósítás eszközének tekintette, hanem - a szó legnemesebb értelmében - küldetésnek, missziónak. Kroó György ritka alázattal, tudatosan és sikeresen vállalta a közvetítő szerepét: közvetített a kortárs magyar zene és a közönség között, valamint az elszigetelődésre hajlamos zenei élet és a kulturális-szellemi élet egésze között. Hatalmas kultúrájának, műveltségének, zenei képességeinek köszönhetően szinte azonnal érzékelni tudta egy új mű jelentőségét, nagyságrendjét, s - amennyire a kor Magyarországán ez egyáltalán lehetséges volt - széles nemzetközi kitekintéssel is rendelkezett. Képes volt kontextusba ágyazni az új műveket, jelenségeket, s informatívan, de mindenfajta bennfenteskedéstől mentesen tanította, kalauzolta olvasóit.
Kroó jóindulata persze nem jelentette azt, hogy kritikátlanul rajongott volna minden zeneszerző minden műve iránt. Természetesen igen szilárd ízlése és művészi értékrendje volt, írásai világosan elárulják, mely szerzőket, irányzatokat becsült a leginkább (mindenekfelett Kurtágot tartotta a legnagyobbra, továbbá kortársai közül Durkó Zsoltot és Balassa Sándort), s kik álltak távolabb tőle. Ellenvetéseit nagyon is határozottan meg tudta fogalmazni, ám soha nem vagdalkozott, kritikai észrevételeit mindig konkrét zenei helyekre vonatkozóan fogalmazta meg. Úgy tűnik, egy dologból soha nem engedett: maximálisan komolyan vette a tárgyalt szerzőt és művet, s komolyan vette a saját írástudói felelősségét is. Ezért, még ha nem értünk is egyet minden állásfoglalásával, értékítéletével, vitatkozni mégsem igazán lehet vele.
Mert miközben érvel, alátámaszt, bizonyít, valójában mindig egyes szám első személyben szól. Írásai egészen személyes állásfoglalások egy olyan ember részéről, akinek nem egyszerűen a szívügye volt a zene, hanem úgyszólván a lételeme. A halálával támadt űrt mind a mai napig, immár másfél évtized óta érezzük.
Zenei panoráma. Kroó György írásai az Élet és Irodalomban (1964-1996), összegyűjtötte és közreadja Várkonyi Tamás. Budapest: Klasszikus és Jazz Nonprofit Kft., 2011. 446 oldal, 3500 Ft.
hírlevél
