Zenei időgépben ülünk, korok, stílusok, hangszerek, régiók, melódiák suhannak a térben, csúsznak egymásba, siklanak a távolba. És az időgépet a Kronos Kvartett kezeli. (Kronos, a névadó, az idő istene. A görög mitológiában a titánok legfiatalabbja.)
– Mi az, amit játszanak? Világzene?
– Nem akarom egyik dobozba se beskatulyázni a zenénket. Az ugyanis lekötöttséget, korlátozást jelent. És én szabadon akarok választani, nem szeretném magam lekötni, utamat elkötelezni – válaszolja lapunk kérdésére a Kronos Kvartett vezetője, David Harrington. – Inkább próbálom ezt a széthulló, szétszaggatott világot összekötni.
– Hát erre a világra ráférne egy kis összefoltozás. Nemrég azt nyilatkozta, kész rá, hogy igazáért megverekedjen, akár másokat hátsón rugdosson. Ezt a zene mellett a politikára is vonatkoztatja?
– Persze. Abban látom a Kronos szerepét, hogy a hallgatóink megértsék: a különbözőség, az egyéniség csodálatos dolog. Hogy a kreativitás a különbözőségben rejlő erő felszínre hozását jelenti. Amit most érzékelek az amerikai társadalomban Irak kapcsán, az aggaszt. A hagyományokat nem tisztelik, a zászlókat viszont túl sokat lengetik. Mélypontra zuhant a mások, a más vélemények, az egyéni különbségek iránti türelmesség. Ezért mostanában nagyobb felelősséget érzek a zenémben is. A zene persze politikai üzenet is. De nem úgy, hogy a koncertteremben „amazokról”, Bushékról beszélek, hanem úgy akarok muzsikálni, olyan zenét csinálni, hogy amazok iránt ne érdeklődjenek, amazok tűnjenek szürkének, érdektelennek.
– Milyen irányba halad a Kronos?
– Nagyon sokféle zenét hallgatunk. A Kronosnak 40-50 zeneszerző dolgozik, ír az egész világból. Ezt a kreatív emberekkel való kapcsolattartást érzem a legfontosabbnak, meghatározó erejűnek. Kísérletezni akarok, integrálni, felszabadítani az alkotó képzeletet, a humanizmus szellemét.
– Megosztja ezt október ötödikén Budapesten is közönségével? Milyen repertoárral jelentkeznek a Zeneakadémián?
– Míg Berlinben új albumunkból muzsikáltunk, Budapesten némileg más lesz a program, azt tervezem, Terry Rileyt, a Pannonia Boundlesst, Steve Reichet, Charles Mingust játszunk. Kelet-Európa zeneileg nagyon fontos a Kronos, magam számára. Bartók, akinek a zenéjét még tinédzserkoromban megszerettem, azóta is velem van a tudatalattimban.
Steve Reich, korunk egyik legjelentősebb szerzője három kvartettre írt művét a berlini Tempodromban fél-playbackkel adják elő, a másik két, a melódiát kánonszerű ismétlésekbe összefűző kvartett CD-lemezről szól, a harmadik, „élő” kvartett ott ül a berlini Tempodrom pódiumán, játsszák a melankolikus-monoton háromrészes, a Kronosnak írt művet. Kattan az időgép, most ismét Mexikóban vagyunk, a Kronos új albumából a háttérzene-zörej playbackről jön. A Chavosuite, a tévésorozat aláfestő zenéje szól, sajátos Kronos-feldolgozásban. Suszterbasszusos utcai muzsika hangzik fel, latinos-macsós benyögésekkel, a Kronos bravúros pizzicato-részleteivel, Glenn Miller-es, széles nagyzenekari szvingbetétekkel. David Harrington, a Kronos vezetője bőrzakóban-farmerban, magas szárú városi csizmában konferálja, kommentálja az előadott műveket, lazán-amerikaiasan egy-egy poént is elereszt.
Szép mélyhegedűszólóval, vonószaggató szenvedéllyel játsszák az újvidéki születésű Aleksandra Vrebalov Határtalan Pannónia (Pannonia Boundless) című szerzeményét, amely egy versre is ihlette a Kronost. Egy strófa belőle, szabad fordításban: Hej Maros, Maros, hol van Kaposváros, hol van Szeged, bőgős Pista veled?... Mintha egy szélfútta alföldi borozóból jönnének a zenefoszlányok. Cigányzene, az öreg Pista bőgőzne? Pannon muzsikatöredékek szóródnak szét a berlini Tempodromban, térben-teremben-időben. Kronos, az idő ura varázsol.
Berlin, 2002. október
hírlevél
