Ravel szavaiban egy cseppnyi keserűség, és annál több büszkeség van: a „legprecízebb francia órásmester” (Sztravinszkij szavai), aki olyan eredeti és közkedvelt művek szerzője, mint a Daphnis és Chloé, a Balkezes zongoraverseny, a Gaspard de la nuit, szinte egyműves szerzőként él sokak fejében. Arról meg nem is beszélve, hogy állandóan – még az ábécérendet tekintve is – beszorul Debussy mögé.

1875-ben született Ciboure-ban, az Atlanti-óceán partján, nem messze a spanyol határtól. Három hónapot töltött itt, aztán a család Párizsba költözött. Minden szerencsésen alakult tehát: a zeneszerző számára fontosak a baszk gyökerek, be is építi a zenéjüket a műveibe. Ezzel együtt a kultúra akkori fővárosában kezd élni. „Már gyerekként nagyon fontos volt számomra a zene, mindenféle zene. Az apám, aki többet tudott a zenéről, mint egy laikus, segített az ízlésem kialakításában, és fenntartotta az érdeklődésem.”

Tizenévesként jó társaságba került: egy párizsi zeneiskolában megismerkedett Ricardo Viñes zongoristával, aki bevezette irodalmi körökbe. Baudelaire, Huysmans, Poe, Mallarmé – ezek az avantgarde költők voltak a fiatal Ravel kedvencei.

A fiatal Ravel (Fotó/Forrás: Wikimedia Commons)

1899: ez volt a párizsi Világkiállítás éve (zenetörténeti pillanat: itt hallott a tizenhárom évvel idősebb Debussy először jávai gamelán zenét), és az év, amikor Ravel felvételt nyert a Conservatoire-ba. Hogy mennyire „félrediagnosztizálja” néha ez az akadémia a tehetségeit, arról Berlioz tudna kimerítően mesélni (mesél is az Emlékiratokban), mindenesetre Ravel sem járt túl jól. Kihullott az osztályából mint zongorista, így hátat fordított az intézménynek, és magánúton kezdett tanulni.

Manuel Rosenthal, a zeneszerző barátja leírja, milyen zongorista volt Ravel: „A keze nem a billentyűk fölött volt, hanem kicsivel alattuk. (...) Ez azt jelentette, hogy a műveiben nincsenek oktávmenetek.

Viszont hatalmas hüvelykujjának kiváló hasznát vette, amely (...) szinte akkora volt, mint a mutatóujja. Sokszor előfordul nála, hogy a hüvelykujj valami dallamot játszik, miközben a kéz többi ujja kíséri azt.”

Nem Debussy, hanem két másik francia gyakorolt rá nagy hatást zeneszerzőként: Chabrier, az España szerzője, és Erik Satie. Első nyomtatásban megjelent műve az Antik menüett volt 1895-ben, három évvel később pedig zenészbarátaival első saját estjét adta.

Ekkor újra a Conservatoire tanítványa volt, többek között Fauré tanította zeneszerzésre. Gabriel Fauré lelkiismeretesen támogatta Ravelt, ő segített neki bemutatni a Seherezádé-nyitányt is. (Itt mutatkozott be Ravel karmesterként, és csúnyán megbukott, amit a kritikusok jóízűen csámcsogva írtak meg.)

Fauré a legjobb párizsi művészszalonokba is bevezette az ígéretes zeneszerzőt, ahol olyanokkal ismerkedett meg, mint Proust, Cocteau, Stravinsky és Manuel de Falla. A szalon házigazdájának felesége, Princess Polignac rendelte tőle a Pavane egy infánsnő halálára című zongoradarabot, amely hatalmas siker lett. Később Ravel mégis elhatárolódott tőle, és „éretlen, de ártatlan darabocskának” nevezte.

Ravel a zongoránál, 1912 (Fotó/Forrás: Library of Congress)

Ugyanekkor vált tagjává az Apacsok társaságának (Sztravinszkijjal és Szergej Gyagilevvel egyetemben). Megírta a Vonósnégyest, a Pavane és Jeux d'eau sikerei folytán pedig egyre gyakrabban hasonlították Debussyhoz. A francia zene két óriása nem ismerte közelebbről, de kölcsönösen tisztelte egymást. Valószínűleg nem csak Debussy hatott Ravelre, hanem fordítva is – néha pedig érdekes módon hasonló témákon dolgoztak. Például 1913-ban, amikor mindketten Mallarmé verseire írtak ciklust.

Eközben négyszer is pályázott a Római-díjra, de nem nyerte el (skandalum!), viszont szép sikereket ért a közönség körében. Már pénzügyileg is biztosabb lábon állt, amikor a Durand kiadó havi 3,000 frankot kezdett folyósítani számára, belevethette hát magát a munkába. Megszületett a Spanyol rapszódia (1907-8), az első nagy zenekari mű, majd a Pásztoróra című egyfelvonásos opera (1911). Ez utóbbi egy zenei komédia, amelyben a humor muzikális elemekből fakad, és nem a cselekmény fordulataiból, ahogy egy opera buffa vagy egy operett esetében.

1908-ban meghalt Ravel apja, és a fiú fájdalmát a Gaspard de la nuit című zongoraműben fejezte ki. (Ezt Ránki Dezső egyik fiatalkori lemezéről érdemes hallgatni.) A következő évben Szergej Gyagilev, az Orosz Balett igazgatója művet rendel tőle, ez lesz a Daphnis et Chloé Fokine koreográfiájára. Csak egy kis probléma akadt: a világhíres koreográfus nem beszélt franciául, Ravel pedig csak káromkodni tudott oroszul. A bemutató késett tehát. Közben pedig elkészült a Lúdanyó meséi (később zenekari mű, majd balett készül ebből), illetve a Nemes és érzelmes keringők. Schubert ihletett – vallotta be Ravel, és ezzel elindult a neoklasszicizmus irányába.

1914-ben kitört az első világháború, és noha Raveltől távol állt mindenféle nemzetiesség, önként jelentkezett a seregbe. 158 centiméteres termete nem győzte meg a sorozótiszteket, végül 1915-ben teherautó-sofőrként csatlakozott a harcokhoz. Egy év múlva egy gyulladásos betegség miatt leszerelt, és anyja halálának hírére tért vissza Párizsba. Ekkor írta a Couperin sírját, amelyet az ő, illetve a háborúban elhunyt barátai emlékének szentelt.

Ravel a zongoránál 1928-ban, körülötte barátai. A jobb szélen George Gershwin. (Fotó/Forrás: Wikimedia Commons)

Milyen nevetséges ötlet! Hát ezt meg ki javasolta?

– ez volt Ravel reakciója, amikor a Becsületrendre terjesztették. Visszautasította hát, merő lázadásból, és még olyan cimborák haragját is magára vonta ezzel, mint Erik Satie. „Ravel elutasítja a Becsületrendet, de a zenéje elfogadja!” – kárált az idősebb mester. Közben letelepett Montford l'Amaury-ban, mesés berendezésű rezidenciáját ő csak a Belvédère-nek hívta. 1922-ben hozzálátott Muszorgszkij Egy kiállítás képei cím zongoraszvitjének hangszereléséhez.

Arányi Jellynek írja a Tzigane (Cigány) című hegedűrapszódiát, amelyben hárfával imitálja a cimbalom hangját. A hangszerelés legnagyobbjaként kezdik emlegetni Rimszkij-Korszakov mellett. És a francia mester nem nyugodhat: egyre nagyobb sikerek övezik a műveit, A gyermek és a varázslat című különc-különleges meseopera hatalmas ováció.

Elizabeth Sprague Coolidge mecénásnő felkérésére születnek a Madagaszkári dalok.

Egyetlen más kortárs zeneszerzőt sem ismerek Európában Ravelen kívül, aki úgy tud állandóan változni, hogy közben semmi jelét nem mutatja alkotói válságnak

– írta róla egy korabeli francia zenei lap.

1928-ban Ravel hozzákezdett ahhoz a műhöz, amely máig a legnépszerűbb alkotása. Ida Rubinstein táncosnő egy spanyolos művet kért tőle, és Ravel először Albéniz Ibériáját akarta meghangszerelni, de gondok akadtak a szerzői jogokkal. A Boléro ötlete szédületes: egyetlen dallam, amelyet a zenekar tizenhat percen át ismétel, és csupán a hangszerelés változik.

Ez őrült!

– kiáltott fel egy nő a bemutatón. „Akkor megértette a darabot” – felelt Ravel.

Ravel és a baszk pelotajátékosok (Fotó/Forrás: Wikimedia Commons)

Paul Wittgenstein – a filozófus testvére, aki a világháborúban elveszítette az egyik karját – zongoraversenyt rendelt tőle, Ravel eközben egy másikat is komponált. „Izgalmas élmény volt két concertón dolgozni – írta az emlékirataiban. – Az első, amit én játszom majd, igazi versenymű Mozart és Saint-Saëns szellemében. A másik, a balkezes, egészen más. Sok-sok jazz van benne.”

Végül a G-dúr zongoraverseny túl nehézre sikeredett ahhoz, hogy Ravel játssza, így került Marguerite Long-hoz. (Az ő előadásáról felvétel is készült 1932-ben, a szerző vezényel.) A Balkezes zongoraverseny nehézségére pedig Wittgenstein panaszkodott. „Az előadóművészek nem rabszolgák” – írta dühösen a zeneszerzőnek, aki csak ennyit felelt:

Az előadóművészek rabszolgák.

A harmincas években Ravel autóbalesetet szenvedett, és emiatt komoly koordinációs problémákkal küzdött, sérülését pedig agyának folyamatos leépülése követte. Ekkor meglehetőségen visszahúzódva élt a Belvédère-ben, macskái társaságában. Amikor Marokkóba utazott, hogy kikapcsolódjon, egy helyi a Boléro témáját fütyülte az utcán, és ez megmosolyogtatta. 1937. december 28-án hunyt el egy sikertelen műtét után. „Maurice Ravellel meghalt az egyik utolsó nagy zeneszerző – írta Prokofjev. –

Meg vagyok győződve róla, hogy ebben a pillanatban a zenei világ még mindig nem fogta fel, milyen hatalmas mester távozott.”