A zenei ínyenceknek mindenképpen kedvében járt Gilbert Varga, a Pannon Filharmonikusok (egyik) vezető karmestere, amikor a zenekar „Francia felütés” fantáziacímű második őszi hangversenyének műsorát összeállította. Ebben két népszerű Ravel-kompozíció keretezett egy nálunk ritkábban, illetve igen ritkán felcsendülő Frank Martin-, illetve Debussy-kompozíciót – mindet a 20. század első felének terméséből.
A két Ravel-mű, a Valses nobles et sentimentales (Nemes és érzelmes keringők) és a La valse mindegyike balettzene (is), sőt mindkettő Ravelnek a bécsi keringő iránt érzett erőteljes vonzalmát tükrözi. Debussynek a szünet után előadott Rapszódiája szaxofonra és zenekarra szintén a műsor „közönségbarát” jellegét erősítette a maga rövidségével és a szólóhangszer hálás kezelésével. A hangverseny legnagyobb elmélyülést igénylő (és egyben legkésőbbi keltezésű) száma a svájci francia – bár ezzel együtt nehezen beskatulyázható – Frank Martin legismertebb műve, az 1945-ben befejezett Petite symphonie concertante volt.
No de kezdjük az elején. A Valses nobles et sentimentales, bár formailag „csupán” táncsorozat, rendkívül igényesen megkomponált, különböző harmóniai és egyéb zeneszerzői újdonságokban bővelkedő ciklus. Ezt azonban nem kell feltétlenül a hallgatók orrára kötni – s a Pannon Filharmonikusok és Gilbert Varga nem is a Haydn által emlegetett „kiművelt füleknek” jártak elsősorban a kedvében, hanem
a sorozat báját, varázslatos színeit emelték ki elsősorban azzal a választékos eleganciával, amely mindig is Varga egyik legszemélyesebb vonása volt.
S ez helyénvaló is volt egy olyan hangversenyen, melynek már a programja is finom és választékos. Ehhez azonban rögtön hozzá kell tennünk azt is, hogy a zenekar összeérlelt hangzása is a megszokott színvonalon járult hozzá az összhatáshoz – no meg azt is, hogy Varga eleganciája nem tűr slamposságot, s a megszólalások és ritmusok pontszerű precizitása révén a legigényesebb hallgató is meg lehetett elégedve a darab finomságainak hangzó élménnyé formálásával.
A Frank Martin-darab a két részre osztott vonóskar mellett három húros szólóhangszert: hárfát, csembalót és zongorát is foglalkoztat – egész diszpozíciója hasonlatos tehát Bartók csaknem egy évtizeddel korábbi Zenéjéhez, amely ugyancsak a Bázeli Kamarazenekar felkérésére született. S bartóki reminiszcenciának tűnik a mély regiszterben kígyózva mozgó vonósok egyre növekvő szólamszámú szövete is a darab nyitószakaszában. Ezután azonban Martin darabja egészen más irányba fordul és kéttételes formát ölt. Varga plasztikusan formálta meg a mű indulatossá, drámaivá fokozódó szakaszait, izgalmas szinkópasorait, a második tétel ünnepélyes harangszavát, egyáltalán a darab gazdagon differenciált tartalmát, beleértve az amerikai populáris zenének a zárószakaszba beszűrődő foszlányait is.
A Pannon Filharmonikusok szeptember 12-i koncertje (Fotó/Forrás: Bublik Róbert / Pannon Filharmonikusok)
A darab koncertáló jellegének követését azonban – a három egyaránt kiváló szólista: Razvaljajeva Anasztázia (hárfa), Dobozi Borbála (csembaló) és Ránki Fülöp (zongora) minden igyekezete ellenére – jelentősen megnehezítette a szólisták zavaró egyensúlytalansága. Ránki Fülöp – bár zongorázása a lehető legérzékenyebb volt és hangszere, csupán egynegyedig kinyitott fedéllel, hátra is lett vonva a másik két szólista mögé – reménytelenül elnyomta a levett fedelű, tehát elsősorban a padlástérbe sugárzó csembaló hangját, miközben a hárfát remekül lehetett hallani.
Így Dobozi Borbála játékáról lényegében csak szólókadenciájában alkothattunk – igen kedvező – benyomást.
Debussy tízperces kis szaxofon-concertinóját felkérésre komponálta, de ugyanúgy, ahogy Mozart is kedvetlenül tett eleget a fuvolás kompozíciókra vonatkozó megrendeléseknek, sőt, nem is írta meg az ígért mennyiséget, Debussy sem volt túl lelkes, amikor hozzálátott az elvállalt szaxofonos darab megírásához: olyannyira, hogy a mű hangszerelését el sem végezte, s azt halála után fejezte be egy zeneszerzőtársa. Ez nem hallatszott a rapszódia szólistájának, Arno Bornkampnak a teljesítményén: lendületes, briliáns játéka – a hang valamelyes fénytelensége ellenére – sikerre vitte a tízperces darabot, és a zenekarral is jól megértették egymást.
A zárószám, a La valse első perceinek sajátos erénye az előadás ritkán tapasztalható zenei humora volt: a fagottok párhuzamos quasi glissando hangjai, az előadás lazasága határozottan „kicsit ázottan” karaktert kölcsönzött a zenének, ami sajátos módon frissítette föl a hallgatót.
És igen szuggesztíven szólalt a meg a darab utolsó perceinek hatalmas fokozása is, bizonyítva, hogy a derűs és elegáns Gilbert Vargától az intenzív szenvedélyek sem állnak távol.