A látnok, a kurtizán és az énekesmadár

Az alábbi cikk szponzorált tartalom, nem a Fidelio szerkesztőségének tagjai írták.

Kevés olyan 12. századi apácát ismerünk, akinek alakjában és életművében a feminizmus képviselői, a krimiírók és a DJ-k egyaránt megtalálták az inspirációt. A beszámolók szerint karizmatikus és határozott, de az önsanyargatástól távol álló Hildegard von Bingent intenzív látomásai vezérelték, amikor lenyűgöző fantáziavilágot öntött írásba és zenébe. Egy vagyonos német család tizedik gyermekeként ajánlották fel Istennek, de Hildegardnak esze ágában sem volt az ismeretlenség homályában elsüllyedni. Negyvenévesen kiküzdötte magának, hogy saját kolostort alapíthasson, ahol három nagy teológiai, egy orvoslással foglalkozó és egy természettudományos kötetet írt, emellett több mint hetven liturgikus zeneművet és töméntelen levelet hagyott hátra.

Hildegard von Bingen (Fotó/Forrás: Bartók Tavasz)

Rendkívül vonzódott a pszichedelikus képi világhoz, és attól sem riadt vissza, hogy értelmezéseiben elsimítsa a Biblia szövegeiben is megjelenő nemi egyenlőtlenséget. Kitalált egy szótárral rendelkező saját nyelvet, és nemritkán extrém hangterjedelemmel tapogatta ki az énekelhetőség és a mennybolt határait.

Számára a zene sokkal többet jelentett intellektuális élménynél vagy fülcsiklandozásnál: hitvallása szerint a Paradicsom elidegeníthetetlen része volt,

és feladatának tartotta, hogy ezt a letűnt angyali kórust újra életre keltse. Hildegard korában épp csak feltalálták a kottaírást, és az apáca azonnal a – később férfiak által uralt – zenei írásbeliség első jelentős képviselői közé emelkedett.

Bernardo Strozzi festménye (The Viola da Gamba Player, 1635) feltehetően Barbara Strozziról (Fotó/Forrás: Bartók Tavasz)

Más kor, szellemiség és táj szülötte Barbara Strozzi, aki a kicsapongó erkölcseiről és operaházairól egyaránt híres Velencében élt és alkotott a 17. század közepén. Egy szolgálólány törvénytelen gyermekeként, Barbara Valle néven látta meg a napvilágot, és később maga is házasságon kívül adott életet négy gyermekének. Apja valószínűleg Giulio Strozzi volt, akinek a házában felnőtt, és akinek nevét fiatal felnőttként fel is vette. Giulio Strozzi költőként és librettistaként szerzett nagy hírnevet, és kezdetben a lány zenei pályáját is egyengethette. Barbara tizenévesen virtuóz sztárénekesnőként indult, majd a kor egyik vezető operaszerzőjétől, Francesco Cavallitól vett zeneszerzésórákat.

Szülőföldje egyik legtermékenyebb komponistájának számított, kiugróan sok darabja megjelent nyomtatásban is, noha gyakran sem az egyház, sem főméltóságok támogatását nem sikerült elnyernie.

Életműve túlnyomó részét világi madrigálok és kantáták teszik ki, amelyeknek énekszólamát valószínűleg maga a szerző adta elő különféle összejöveteleken.

Francesca Caccini (Fotó/Forrás: Bartók Tavasz)

Francesca Caccini valamivel korábban, firenzei művészcsaládban született, és tizenévesen máris az operaműfaj születésénél bábáskodhatott: a Monteverdi Orfeóját közvetlenül megelőző kísérleti művekben – köztük apja, a befolyásos Giulio Caccini egyik darabjában – énekelt a 16–17. század fordulóján. Ő az első női zeneszerző, aki maga is operát írt. Hamar ismertté vált tehetséges énekesnőként, így érdemelte ki az „énekesmadár” becenevet. Barbara Strozzival ellentétben nem műről műre kellett megélhetést szereznie:

évtizedeken át szolgálta a firenzei Medici-udvart, amelynek (szintén énekes első férjével ellentétben) a legjobban fizetett zenésze lett,

és fellépései mellett több, az udvarban előadott színpadi mű kísérőzenéjét írta. Kötelezettségei között kiemelt hangsúllyal szerepelt a hercegkisasszonyok és udvarhölgyek oktatása is énekre, hangszerjátékra és komponálásra. Apjához hasonlóan a gyönyörködtető dallamok mestere volt, ugyanakkor átgondolt szerkesztéssel állította a zenét a szöveg kifejezésének szolgálatába. Kortársainak visszaemlékezései szerint tűzrőlpattant, szellemes és nagylelkű nő volt, akinek énekesi, zeneszerzői és tanári teljesítményét egyaránt dicsérték.