A lidércfény nyomában – Kocsis Zoltán-emlékkoncert a Müpában

A mi generációnk számára mindig megszokhatatlan lesz a cím: „Kocsis Zoltán-emlékkoncert”. A halála óta eltelt öt év egyszerűen eliszkolt, de nemcsak azért, mert a világjárvány lassan két éve akadályozza a rendes koncertéletet, hanem azért, mert

Először egy külsőség: szép gesztus, hogy Kocsis Zoltán fényképe függött a terem felett. De Kocsis immár halhatatlan, nem kell ragaszkodni a késői képeihez, amelyeken már látszik a betegség gyötrelme. Szerencsésebb lenne a jóképű, fiatal Kocsis fényképeit használni, emlékezzünk inkább arra az időszakra.

Most pedig egy jellemző történet: ő maga mesélte életmentő szívoperációja után, hogy amikor a műtőbe tolták, egy pillanatra felébredt, és csak egyetlen nevet tudott halkan kimondani: „Kovács Janó.”

Megvalósult Kocsis Zoltán szándéka, ezen az emlékkoncerten Kovács János állt a Nemzeti Filharmonikusok elé, természetesen már nem először az elmúlt esztendőkben.

Kocsis Zoltán-emlékkoncert (Fotó/Forrás: Csibi Szilvia / Nemzeti Filharmonikusok)

Nemcsak a karmester, hanem a szólista, Borisz Berezovszkij is Kocsishoz méltó szereplője volt a hangversenynek. Mindkettejükkel személyes kapcsolatban állt, többször fellépett velük, valamint az orosz zongoraművész is azok közé tartozott, akiket Kocsis nagyra becsült.  

A gondos műsorválasztás szintén Kocsis szellemében történt. Nemcsak gesztust jelent, hogy a koncertet egy-egy hangszerelése keretezte, hanem kiderült, hogy így ezek a kompozíciók mutatós, remekül hangzó, „sikerre ítélt” darabokká válhatnának. A ritkán hallható Liszt-műnek, az 1849-es, majd később átdolgozott Ünnepi induló Goethe tiszteletére című darabnak eredetileg is létezik szerzői zenekari feldolgozása, de Kocsis újrahangszerelte, és még reprezentatívabbá tette.

mert semmivel sem jelentéktelenebbek, mint Ravel vagy Rimszikj-Korszakov híres munkái. Bővítik a zenekari Bartók-repertoárt, és olyan műveket is köztudatba emelhetnek, mint a fiatalkori Négy zongoradarab zárótétele, a Scherzo. Virtuóz zongoramű ez, jellegzetes századfordulós stílusban, és Kocsis csillogó hangszerelése igazolja, hogy mennyire zenekari hangzásért kiált a darab. Vérbeli, hangos tapsot kiváltó hangverseny-zárószám.

Kocsis Zoltán-emlékkoncert (Fotó/Forrás: Csibi Szilvia / Nemzeti Filharmonikusok)

A koncert gerincét adó művekkel két, Kocsis számára centrális jelentőségű szerzőtől választott a zenekar: Rachmaninov 3. (d-moll) zongoraversenye és Debussy Három noktürnje szólalt meg.

Borisz Berezovszkijt zongoravirtuóznak nevezik a róla szóló írások. Ez a kifejezés az ő esetében azonban kevés.

Talán senkit sem hallottam még, aki mindent ilyen természetes technikai fölénnyel játszott el, még a legnehezebb szakaszokat is. Nála nem is létezik a technika, de ahogy ezen az estén érzékeltem, most sajnos az a zenei kifejezőerő sem, ami ennek a káprázatos tudásnak a birtokában megszülethetne. Mintha kiégetten játszott volna Berezovszkij, meglehetősen szenvtelenül, általában halkan is. Kovács János és a zenekar alig győzött mögé menni, és még így sem lehetett őt igazán hallani. Pedig elementáris, a zongora lehetőségeinek határát elérő erővel is tud játszani, ahogy régebben sokszor hallottuk tőle. Az első tétel kadenciájában azért megmutatta ezt a képességét (ahol pedig, miután épp hallgatott a zenekar, ennyire nem kellett volna). Remélem, ennek a nagy művésznek csak a pillanatnyi állapota volt ilyen, és nem apadt el a zenei teremtőereje.

Kocsis Zoltán-emlékkoncert (Fotó/Forrás: Csibi Szilvia / Nemzeti Filharmonikusok)

Debussy noktürnjei hálás darabok, ha egy zenekar át tudja adni a hallgatóságának a hangzásokban, hangszínekben megszülető fizikai élvezetet, és ennek megfelelően létrejövő atmoszférát.

A Somos Csaba vezette – a zenekarhoz képest –  kis létszámú együttes mintha inkább az utóbbi megoldást választotta volna.

Kovács János minden mozdulatából végiggondolt, koncepciózus és átérzett zeneiség sugárzott. Nem rajta múlott, hogy a Zenekar nem érte el a Kocsis idejében megszokott üzemi hőfokot.

Lehet, hogy egy olyan súlyú és kisugárzású karmester, mint Kocsis Zoltán, évekre lehetetlenné teszi a megfelelő utódlást. Ki tudja, meddig lesz ez így, és az út hová vezet. De úgy érzem, az együttes több produkcióját is figyelemmel kísérve az utóbbi időben, hogy itt lenne az ideje ismét megpróbálkozni vele. Az a lidércfény, amelyet Kocsis gyújtott – és ha ő állt a zenekar előtt, mindig ott táncolt a vizek felett –, ma már nem ég. Vajon ki képes felszítani újra

Fejléckép: Kocsis Zoltán-emlékkoncert (fotó: Csibi Szilvia / Nemzeti Filharmonikusok)