Toscanini természetes, mint minden művész. Előadásában soha sincs kényeskedés, sem affektálás. Azt mondják, hogy egyszer egy karmester megkérdezte tőle, mi Verdi egyik művének a helyes tempója. – A helyes tempó? – válaszolt. – Menj el egy vendéglőbe, ahova parasztok és fuvarosok járnak, kínáld meg őket egy pohár borral és énekeltesd el velük ezt a melódiát. Jól figyelj rájuk, ne felejtsd el, amit hallasz,

az lesz a helyes tempó, mert ezek az emberek sohasem vétik el a tempót.

– Sergio Failoni

Egyszer Bruno Walter feltette egy Toscanini-próba lemezfelvételét. Nagyon szórakoztatónak találta a maestro dühkitöréseit, különösen, hogy állandóan kiabált: „No! No! – anélkül, hogy megmondta volna, mi nem tetszik neki. Aztán a háttérben megszólalt egy hang: – De maestro, mit kéne csinálnunk? – A „No! No! No!” azonban csak ment tovább. Néhány évvel később Chicagóban megkérdeztem az első csellistámat, Frank Millert, aki Toscanini idején az NBC Symphony Orchestra tagja volt, hogy kinek a hangját hallottam. – Én voltam – válaszolta –, tényleg nem tudtuk, mit akar a maestro.
– Sir Georg Solti

Beethoven Hegedűversenyét vettük végig a Hotel Astorban lévő lakosztályában. A lassú tételben jártunk, amikor a második tutti után megszólalt a telefon. Természetesen nem törődtem vele, apám se, aki szerényen a sarokba húzódott, és Toscanini sem, aki a billentyűket böködte (mert nem volt nagy zongorista). Aztán másodszor is csörgött. Tovább játszottunk, de én emlékszem, hogy úgy éreztem, egyre nő a feszültség a szobában.

A harmadik csöngetésnél Toscanini felállt a zongoraszékről, és könnyű, határozott léptekkel nem a telefonhoz, hanem a fali dugaszhoz ment, és egy rántással kitépte az egészet.

A borítást, a csatlakozót, a kábelt, mindent. Aztán egyetlen szó nélkül visszament a zongorához, és derűsen folytatta, ahol abbahagyta. Amikor a harmadik tétel végére értünk, halk kopogás hallatszott az ajtó felől. Toscanini nyugodt, vidám hangon kikiáltott: – Avanti! Egy aggódó trió zúdult be: a felesége, a szállodatulajdonos és egy villanyszerelő.
– Yehudi Menuhin

Puccini és Toscanini barátsága enyhén zűrös volt, gyakran összevesztek. A zeneszerző szokásához híven minden karácsonykor tortát küldött a barátainak, egyik évben azonban összeveszett Toscaninivel. Hiába próbálta megállítani a torta küldését, az már megérkezett a karmesterhez. Sértődött táviratot küldött hát: "A tortát véletlenül küldtem!" Jött is a válasz: "A tortát véletlenül megettem..."