A magas férfihang egy rövid kihagyástól eltekintve a zenetörténet állandó fókuszában áll, az emberiséget mindig is rabul ejtette ez a karaktereknek földöntúli jelleget kölcsönözni képes orgánum. Bár egyes korokban kényszerítő körülmények is hozzájárultak, hogy a felső szólamokat is férfiak vagy gyermekek szólaltassák meg, ez mit sem vont le a szárnyaló magasságok fényéből. Miközben manapság Budapesten is évről-évre neves kontratenorok koncerteznek, a hangfaj története során előfordultak sötétebb periódusok, melyekben a művészet iránt hozott áldozat felülírta az emberség törvényeit.
Maga a kontratenor kifejezés a polifónia kezdeteire vezethető vissza. A tenor név az olasz tenere ’tartani’ igéből alakult ki, mivel ez volt az a dallam, mely viszonyulási pontot jelentett a többi szólam számára. Ezek közül a tenor fölötti, gyakran kevésbé díszeset nevezték kontratenornak. Később a szó, akárcsak a tenor, egy bizonyos hangmagasságot megszólaltató énekesre kezdett vonatkozni, habár gyakran illették ezeket a művészeket a falzett (falsetto) kifejezéssel is. Ez lényegében
annak a hangtartománynak neve, melyet a férfiak fejhangon szólaltatnak meg, a női hang magasságában.
Ugyan a nők is képesek fejhangon énekelni, de esetükben ez nem feltétlenül üt el olyan élesen a közép- vagy mellhangtól, tehát a mélyebben, természetesebben képzett hangok regiszterénél. A falzetténekeseknek azért jutott olyan nagy szerep az egyházi zenében, mert egy Szent Pál idézetre hivatkozva („az asszonyok hallgassanak összejöveteleiteken” – I. Korinthusi levél, 14,34) a nők már a 4. századtól kezdve nem énekelhettek a templomokban. Maradtak tehát a gyermekek, a fiúszopránok és -altok, valamint a falzettisták. Mígnem kínálkozott még egy lehetőség…
A kasztráltak
Arról kevés adat áll rendelkezésünkre, hogyan kezdték el Európában kasztráltakkal énekeltetni a felső szólamokat, a tendencia valószínűleg közel-keleti hatásra alakult ki, ott ugyanis
az eunuchok nem csupán háremőrként teljesítettek szolgálatot, hanem az államigazgatásban és a művészi életben is részt vettek.
A szokás Spanyolország mór hódoltsága alatt juthatott Európába, majd a kontinens más országaiban is elterjedt. A 16. század közepének feljegyzései már egyértelműen beszámolnak arról, hogy Itáliában is sok kasztrált énekes művelte a mesterségét. A következő századokban aztán az újonnan létrejött műfaj, az opera színpadát is meghódították, és roppant népszerűségre tettek szert. Mindez azzal is együtt járt, hogy gyermekek tömegeit csonkították meg, a kasztrált énekesek fénykorában, a 18. században évente több ezer fiatal fiún végezték el a beavatkozást Itália nagyvárosaiban.
De milyen biológiai folyamatoknak is köszönhető, hogy a kasztráltak olyan kivételes hangi adottságok birtokába kerültek? Mármint természetesen nem mindegyik, miközben szegény családok áldozták fel gyermekeiket a zene oltárán,
csak kevesen érték el a vágyott hírnevet és csillogást, sokan jobb esetben valamelyik templomi kórusban helyezkedtek el, rosszabb esetben elszegényedtek, esetleg prostitúcióra kényszerültek.
Akik viszont sikert arattak, azok elsősorban különleges, senki mással nem összevethető testi sajátosságaiknak köszönhették ezt. Mivel a kasztrálást még a pubertás kor előtt végezték el, a tesztoszteronszint alacsony maradt, a hangszalagok pedig nem nőttek meg a férfiakra jellemző méretűre, ez tette lehetővé a természetesen magas hangot. Ugyanakkor a hormonális folyamatoknak köszönhetően
a kasztráltak gyakran igen magasra nőttek, hosszú karokkal és lábakkal, valamint hordószerű mellkassal, mely nagy tüdőkapacitással járt együtt.
Így képesek voltak egészen hosszú frázisokat is egy levegővel megszólaltatni, a koloratúrák hosszú sora nem tört meg. Mivel nem csupán a fejrezonanciát használták, hangszínük is különbözött a falzettistáktól, és sokan kellemesebbnek találták a csengését. Ráadásul a zenei képzés egészen fiatal korban elkezdődhetett, hiszen nem kellett megvárni a mutálás végét, így a szigorúan trenírozott gyermekek akár tizenöt évesen kész énekesként állhattak színpadra.
Ám nem csupán a hangi adottságoknak, még csak nem is feltétlenül a hősi megjelenésnek köszönhető, hogy a kasztráltak olyan népszerűek lettek (bár már a saját korukban is akadtak, akik elszörnyedtek a barbár beavatkozástól, és az emberi faj szörnyeinek nevezték őket). A rajongásban azonban szerepet játszott a kasztráltak különleges, nemek közötti státusza.
Egyfelől egy nő számára kasztrálttal szerelmi viszonyt folytatni teljesen biztonságos volt, hiszen nem állt fenn a teherbe esés veszélye, így elterjedt, hogy ezek a művészek pompás szeretők, akik elképesztő szexuális étvággyal rendelkeznek.
Ugyanakkor a kasztrált énekesek női karaktereket is megformáltak, és a pompás női ruhában játszó, gyermeki ártatlanságot mutató fiatalok a férfiak rajongását is elnyerték. Ebben természetesen a nemi hovatartozásuk bizonytalansága is szerepet játszott, amely a korban páratlanul izgatónak számított. Casanova írja Emlékirataiban, hogy a szentséges Róma igyekszik minden férfiból pederasztát csinálni.
A mai szemmel furcsának ható tendenciák következtében több országban is olyan sztárok nőttek ki, mint például Carlo Maria Michelangelo Nicola Broschi, azaz Farinelli. Az itáliai nemesi családból származó fiatalember Európa számos országát meghódította, Londonban sikere Händel rivális színházát rengette meg, a spanyol király, V. Fülöp pedig udvarába fogadta, hogy hangjával kigyógyítsa depressziójából. Farinelli azon kevés kasztrált énekes közé tartozott, aki idős korában is megbecsült maradt, hetvenhét évet ért meg. Az iránta való érdeklődés azonban halálával sem szakadt meg,
2006-ban maradványait több egyetem tudósai is megvizsgáltak, hogy többet tudjanak meg a kasztráltak fiziológiájáról.
Talán kevésbé bizarr, hogy a Farinelli életéről fennmaradt adatokból, az alkotói képzelet segítségével filmet is készítettek, mely az énekesnek zeneszerző bátyjával, Riccardóval való kapcsolatára összpontosít. Az 1994-ben bemutatott alkotás rendezője Gérard Corbiau, a címszerepet Stefano Dionisi játszotta, énekét pedig egy szoprán és egy kontratenor hangjából keverték össze, Ewa Mallas-Godlewska és Derek Lee Ragin szólaltatják meg (a film zenei vezetője Christophe Rousset volt).
Bár az évszázadok során a Vatikán többször is betiltotta a kasztrálást, ez nem zárta ki, hogy a Pápai állam kórusaiban jócskán foglalkoztassa az operaszínpadra nem elég tehetséges énekeseket. A 19. században aztán a hősi szerepeket a tenorok vették át, nők is énekelhették már, így egyre kevésbé volt szükség a kasztálás barbár gyakorlatára, hogy a zeneműveket jó énekesek tudják megszólaltatni. Az utolsó kasztrált Alessandro Moreschi volt, akivel több felvétel is készült. Az énekes fiatal korában jelentős sikereket aratott, úgyhogy valószínűleg ekkor már nem volt hangja teljes birtokában. A digitálisan feljavított hangzásból azt ugyan
nem érezhetjük meg, miért gyakoroltak a kasztráltak olyan delejes hatást közönségükre, ám ezen a videón is jól hallható, mi a különbség a két hangtípus, a kasztrált és a kontratenor között.
Alfred Deller és a modern kontratenor
A kasztrált énekesek eltűnésével a nők nem tettek szert kizárólagos uralomra a magas hangtartományban, sok helyütt gyermekek, főleg kisfiúk énekelték a magas szólamokat. Ez a szokás szintén évszázados hagyományra nyúlt vissza, Bach darabjainak magas szólamait is gyakran gyermekek szólaltatták meg.
Wagner a Siegfried erdei madarát akarta fiúszopránnal előadatni, habár a nagyon magas és kényes fekvésű dallamot viszonylag kevés gyermek képes elénekelni.
A szintén nagyon gazdag angol fiúkórus-hagyományból nőtt ki a később a kontratenorok keresztatyjának nevezett Alfred Deller, aki a 20. században újra elterjesztette ezt az éneklési módot. Mikor a templomi kórusban éneklő Deller hangja mutálni kezdett, a fiatal művész nem váltott át valamilyen mélyebb hangfajra, hanem továbbra is a magasabb lágéban énekelt. Így szólaltatta meg az angol reneszánsz és barokk muzsika számos darabját. 1948-ban hozta létre saját együttesét, a Deller Consortot, mely célul tűzte ki, hogy a régmúlt darabjait autentikusan adja elő, így a historikus előadásmód egyik korai és igen jelentős képviselőjévé vált.
Benjamin Britten is felfigyelt a szépen szóló magas férfihangra. Szentivánéji álom című operájában Oberon, a tündérkirály szerepét írta Alfred Deller számára, ám az énekes nem sokáig személyesítette meg a karaktert, állítólag gyenge színészi képességei miatt. Szerencsére egy 1967-es felvétel őrzi a produkcióját.
A kontratenorok napjainkban
Az 1960-70-es években felerősödő régizenei mozgalomnak köszönhetően egyre fontosabbá vált, hogy egy darab modern megszólaltatása minél jobban hasonlítson az eredetire, a keletkezés korabelire. Így természetesen a férfiakra írt szerepeket is férfiaknak kellett megszólaltatniuk, még akkor is, ha előfordult, hogy ezeket korábban női előadókra bízták.
Ma már azonban szinte elképzelhetetlen a barokk operajátszás anélkül, hogy valamely hősi karaktert ne kontratenorok énekeljék, akik közül olyan sztárok kerültek ki, mint a rendszeresen Baráth Emőkével is koncertező Philippe Jaroussky, az aradi születésű Valer Barna-Sabadus, vagy Max Emanuel Cenčić, Andreas Scholl és a Bartók Tavasz keretében a Müpa színpadára lépő Anthony Roth Costanzo, hogy csak a legismertebbeket említsük. A kontratenoroknál szokatlan magasságokra képes és ezért férfiszopránnak nevezett Samuel Mariño következő lemeze a Deccánál fog megjelenni, a lemezhez kötődő vizuális elemek pedig a nemi szerepek elmosódásáról tanúskodnak (gondoljunk csak arra, milyen hasonló tendenciák mentek végbe a kasztráltaknál!).
A hazai énekesek közül ismerős lehet az operakedvelőknek Bárány Péter, Birta Gábor és Hegyi Barnabás neve (Vivaldi Farnacéjában, az Operaházban, ráadásul az utóbbin kívül egy kiváló külföldi vendég, Xavier Sabata is közreműködött). A legtöbb kontratenor képes valamely mélyebb férfiregiszterben, tenorként, baritonként is énekelni, nem csak a legfelső hangtartományát használni. Sokan nem művelik ki ezt a „másik” hangjukat, ám előfordul néhány énekes, aki mindkettőt használja, például a hazaiak közül Philipp György vagy Csapó József.
Természetesen a kortárs zeneszerzők is építettek a kontratenorok újra fellángolt népszerűségére, számos mai műben kapnak szerepet ennek a hangfajnak a képviselői. Eötvös Péter Három nővérének létezik olyan változata, amelyben a főszereplőket, Olgát, Mását, Irinát és Natasát kontratenorok éneklik,
Aribert Reinmann Lear című operájában pedig oly módon fejezi ki Edgar színlelt őrületét, hogy az egyébként tenor hangon éneklő szereplő kontratenorra vált.
De Ligeti György Le grande macabre című operájának Go-go hercegét is kontratenorok szokták megszólaltatni (habár elméletileg gyermekhanggal is elő lehet adni), és kontratenor a címszereplője Philip Glass rendkívül népszerű, egyiptomi témájú operájának, az Akhnatennek. A Metropolitan Opera produkciójából készült felvétel épp a napokban kapott Grammy-díjat, az Ehnaton fáraót éneklő Anthony Roth Costanzót pedig az is a szívébe zárta, aki eddig nem figyelt fel a világ egyik legnagyobb operaházában gyakran színre lépő művészre.
Fejléckép: Anthony Roth Costanzo az Akhnaten címszerepében (fotó: Karen Almond / Metropolitan Opera)
hírlevél
