– Miért tartja fontosnak A vajda tornya műsorra tűzését?

A magyar operaírásnak nem volt „gyerekszobája”. Nem tudta kitombolni magát akkor, amikor kellett volna. Ha megnézzük, Mahler budapesti igazgatása idején mi mindent játszottak nálunk, rádöbbenünk, hogy ezután mekkora űr támadt. Dohnányi operája ezt az űrt töltötte be.

– Ismerte már korábban is ezt az operát?

Szégyellem bevallani, de nem. A trieri opera fő-zeneigazgatójaként arra törekszem, hogy a XIX. és a XX. század fordulójának kevésbé ismert műveit is vezényeljem; így adtuk elő Trierben az elmúlt években például Zemlinsky első operáját, a Saremát vagy Goldmark gyönyörű darabját, a Merlint, amelyet egyébként a trieri intendánsom ajánlott a figyelmembe, tudva, hogy a partitúra Budapesten található. A vajda tornya budapesti elvezénylésébe, mondhatni, „úgy csöppentem bele”, és a művel való megismerkedéskor egyik ámulatból estem a másikba.

– Melyek a darabnak azok az erényei, amelyek önt a leginkább megragadták?

Fantasztikus a partitúra, csodálatos a hangszerelés. Dohnányi hat(!) kürtöt alkalmaz, és külön élvezet megfigyelni azt a finomságot, amellyel a zenei anyagot elosztja e hat szólam között. Mondanom sem kell, hogy a kürtöket a zenekari árok bal oldalán helyezem el, a trombitáktól és a harsonáktól elkülönítve. Ez inkább megfelel Dohnányi intencióinak és – ebben az értelemben – a német hagyományoknak is.

– El tudná képzelni, hogy A vajda tornyát például Trierben is bemutassa?

Dohnányi posztromantikus óriászenekarának redukálása gondot okozna. A trombiták és harsonák számát még itthon is, az Erkel Színház zenekari árkának méretét figyelembe véve is le kellett csökkenteni egy-egy szólammal (a darab eredetileg az Operaház számára íródott). A hat kürt négyre való redukálása azonban már szinte megoldhatatlan feladat lenne. A mű ugyanakkor minden további nélkül beleillenék az említett, századfordulós műsorvonulatba. E tekintetben Dohnányi operája méltó folytatása a „goldmarki” vonalnak. Komponista példaképként említhetném még Wagner, D’Albert és Richard Strauss nevét. Gondoljunk csak bele: 1920-ban már rég megszületett a Salome, a Rózsalovag, de a Sacre is... Hogy Schönbergről, Bartókról már ne is beszéljünk.

– Dohnányi bámulatosan tudta használni más komponisták nyelvét. Nemcsak a Wagnerét, a Richard Straussét, de a Bartókét is. A vajda tornya regösénekéből például mintha a Gyermekeknek Bartókja köszönne vissza...

Igen, de Dohnányinál a harmóniák „polgáribbak”. Dohnányi és Bartók zeneszerzői pályája ugyanabból a német hagyományból indult ki. Példaképük Strauss Zarathustrája volt. Csakhogy Bartók a népdaltól olyan impulzust kapott, amellyel időben ki tudott törni mind a straussi késő romantika, mind pedig a schönbergi új bécsi iskola zsákutcájából.

– A vajda tornya eredetileg a „bérci szellem” szózatával ért véget. Dohnányi a produkció 1927-es új betanulásához azonban kiterjedt kórusfinálét írt, mintegy a magyar és a székely hadak „karöltésének” apoteózisaként. A Trianon utáni Magyarország érzületét sejtsük-e ebben, vagy egyszerű dramaturgiai megfontolást?

A magyarok segítő karnyújtása benne van az eredeti, 1922-es változatban is. Dohnányi nem tett egyebet, mint kibontotta ezt a motívumot. Nyilván nem akarta, hogy a mű annyira halkan, filozofikusan érjen véget. Ez az 1927-es, új befejezés, amellyel az operát most is játsszuk, zeneileg teljesen hiteles és logikus.

– Sok kritika érte a szövegkönyvet.

Pedig a darab nagyon ügyesen kapcsolja össze a balladai cselekményt, amely operatémának önmagában kevés volna, egy Aida vagy Bajazzók típusú, izgalmas szerelmi háromszöggel, sőt itt sem áll meg: a harmadik felvonásban elénk tárja a wagneri Parsifal töprengő, filozofikus dimenzióját is. Amikor pedig a főhős megöli az Ortrud-szerű, bűnös nőt, még mindig nincs „vége a komédiának”; a befalazott asszony könnyeiből támadt, életet adó, friss forrás zenéje valóságos „vízvarázst” teremt. Óriási feladat ez a tenoristának, hisz a verisztikus őrjöngésből kell egy pillanat alatt átváltania a Schubert-dalok hangjára, átlépnie a parsifali felülemelkedettség és megtisztulás világába. Nagyon szép, parsifali tanulsága a darabnak az is, hogy a halottak nem nyugodhatnak meg, míg az igazság ki nem derül. És amikor azt mondom, hogy A vajda tornya a „magyar Parsifal”, akkor ezen a darab sorsát is értem: ahogyan Parsifalnak végig kellett járnia a maga útját, hogy visszatérhessen a Grál-lovagok csarnokába, úgy kellett ennek a műnek is az elfeledettség homályában bolyongania, hogy most – talán – visszakerülhessen méltó helyére.