A magyar zenetanárnő, aki generációkat tanított meg szorongás nélkül hegedülni

„Egy bájos, fekete hajú, fekete szemű, hét éves kislány állott ki a pódiumra vasárnap délután a római katholikus gimnázium dísztermében. A zsúfolt terem közönsége elfogódottan tekintet az egykettes hegedűvel megjelenő gyermek felé és szinté elnéző mosollyal várta, hogy a kis hegedű hogyan fog megszólalni. És megszólalt, még pedig üdén, tisztán, csengve […] a közönséget tomboló lelkesedésre ragadta.”

Ez a rövid újsághír (pontosabban annak részlete) 1928-ban jelent meg egy erdélyi napilapban, és az Arcanum folyóirattárában fellelhető. Arról a Havas Katóról szól, aki később a világ legnagyobb hegedűművészeit segítette a helyes, energikus technika megtalálásában és a lámpaláz leküzdésében. Róla, akit Yehudi Menuhin rokonléleknek nevezett, II. Erzsébet angol királynő pedig birodalmi érdemrenddel tüntetett ki.

A Nők a zenében sorozatban ezúttal egy kivételes életútról mesélünk.

Havas Kató 1920. november 5-én született Kézdivásárhelyen, a „vargák városában”, néhány hónappal azután, hogy Erdéllyel együtt Székelyföldet Romániához csatolták. Sok mindenkiről mondják, de ő tényleg csodagyerek volt. Hamarabb olvasott kottát, mint betűket, ötévesen pedig már hegedülni tanult. Tanára, Kouba Paula rendszerint előbb szolmizálva, kezével a ritmust tapsolva énekeltette el vele a darabokat, és csak aztán engedte a kezébe venni a hangszert. A lányban csak később, Budapesten tudatosult, hogy első mestere a Kodály-módszer szerint oktatta.

Amikor hétéves korában Kolozsváron, a katolikus templomban fellépett, a koncerten jelen volt Telmányi Emil, az Európa-szerte ismert muzsikus, aki rögtön felfigyelt Katóra. A kislány zenei érzéke nyilvánvaló volt.

Egy balatoni nyaralás alkalmával muzsikuscigányokkal ismerkedett össze, egy Csicsó nevű prímás nagy hatással volt rá: „Igaz, nem tudott kottából játszani, Bach műveit sem ismerte, de azt tökéletesen tudta, hogy hogyan kell hegedülni, hogy mi az igazi természete ennek a hangszernek!”

A fiatal Havas Kató

Tízévesen került a Zeneakadémiára, Waldbauer Imre osztályába („különleges privilégiumnak számított”), akitől mindent elsajátíthatott a virtuóz hegedűjáték mikéntjéről. Waldbauer legendásan tekintélyes tanár volt, aki ha elégedetlen volt, „drága kis aranyomnak”, ha dicsért, „Katóm”-nak nevezte fiatal tanítványát. „Akkoriban én voltam az egyetlen gyerek a Zeneakadémián” – emlékezett vissza a művésznő. – „Ha akkor azt mondta volna, hogy ugorjak ki híres tantermének az ablakából (a harmadik emeletről), mert ez hasznára válhat a vibrátómnak, megtettem volna, a legkisebb habozás nélkül.” Waldbauer gyakorlatilag örökbefogadta Havas Katót, aki focizott a fiával és rendetlenkedett a lányával, és időnként észrevétlenül igyekezett „kihallgatni” Bartók és hegedűtanára beszélgetéseit, a zeneszerző ugyanis közeli barát volt. Tanára hatására a lány magániskolába járt, és nem csak zeneileg készült fel a művészi karrierre: angol és német nyelvórákat vett, és belevetette magát az olvasásba. „Elképzelhetetlen lett volna úgy játszani neki a Csajkovszkij hegedűversenyt, hogy valaki ne olvasta volna Tolsztoj Anna Karenináját.”

Waldbauer volt az, aki egymással összefüggő, organikus egységként tekintett az emberi testre, és ezt a hegedűoktatásban gyakran hangoztatta. A holisztikus megközelítés akkor még szokatlanul új volt, a diákok például így viccelődtek egymás között: „Próbáld felhúzni a jobb szemöldököd, és nézd meg, hogyan rángatózik a bal.”

Első, hétéves korában adott koncertjén azt tanácsolták a kis Katónak, képzelje azt, hogy a közönség csupa káposztafejből áll, de a lámpalázon ez nem segített, amikor 1939 októberében, tizennyolc éves korában a világ legrangosabb hangversenytermében, a New York-i Carnegie Hallban mutatkozott be.

Akkor vette észre, hogy már korántsem okoz neki olyan nagy boldogságot a hegedülés, mint gyerekkorában. „A hegedülés magánnyal járt, és biztos voltam benne, hogy normális életet sem élhetek már” – mesélte. Észrevette, hogy ami korábban természetesen működött, azt most már csak tudatosan és sokkal több fáradsággal képes elérni. Az Egyesült Államokba emigrált magyar karmester, Ormándy Jenő ismertette meg David Mendozával, aki rámutatott, hogy a test belső egyensúlya milyen fontos a hangszerjátékban.

Havas Kató Amerikába érkezésekor, tizennyolc évesen

Közben kitört a második világháború, és Havas Kató az Újvilágban maradt, de ígéretes karrierjét megszakította. Nem volt elégedett magával, nem tudott megszabadulni görcseitől, a lámpaláztól, a dicsérő szavaktól pedig csak szerencsétlenebbül érezte magát. Még nem volt húszéves, amikor férjhez ment, s a következő években gyereket nevelt, főzött, mosott, takarított, és azon tűnődött, miként lehetséges, hogy gyerekkori barátja, a cigányprímás Csicsó a legnehezebb, legvirtuózabb hegedűfutamokat is látható könnyedséggel és örömmel játszotta el. Miután három gyereke nagyobb lett, tanítani kezdett, és hamar nemzetközi hírnevet szerzett. Elsősorban Angliában működött, élete javát Oxfordban élte le.

Szokatlan jelenség volt, több okból is. Sok szólista ekkor még nem volt hajlandó felvállalni, hogy gondot okoz számára a színpadi drukk, remeg a keze, ínhüvelygyulladása van vagy fáj a válla, mindezt gyengeségnek tekintették. Havas senkit sem akart kioktatni, egyszerűen a problémákra kereste a megoldást, és az esetek számára is tanulságokkal szolgáltak. Szokatlan volt az is, hogy Havas Kató a legtöbb zenei tekintéllyel szemben nő.

„Bárcsak szakállas professzor lenne – mondta valaki –, akkor sokkal hamarabb eljöttem volna magához.”

„Sokan varázslóként emlegetik, ami nem is túlzás, hiszen képes arra, amire rajta kívül csak nagyon kevesen: rövid idő alatt feloldja a hangszeres játék közben fellépő feszültségeket, fizikai és lelki értelemben egyaránt. A hegedűvel még csak ismerkedő kisgyerekek éppúgy szárnyakat kapnak óráin, mint azok a művészek és tanárok, akik évtizedek óta a pályán vannak, és akik mellesleg a tanítványai többségét alkotják” – írta róla Solymosi-Tari Emőke zenetudós a Parlando hasábjain.

Havas Kató

Havas saját módszerét, a New Approach-t (Új Megközelítés) vékonyka kötetben összegezte, amelyhez Yehudi Menuhin írt előszót: „… találtam egy rokonlelket, aki szintén úgy véli, hogy az egész test részt vesz a játékban, így nem gátolja, hanem segíti azt.” Menuhin az elsők között volt, akik felfigyeltek Havas Katóra. Alighanem azért is, mert a Havas-módszer bizonyos szempontból hasonlít a jógára és némely harcművészetekre, amennyiben a test és a szellem (vagy tudat) összeköttetésére helyezte a hangsúlyt, s eközben a hegedűtartással, a két kéz szerepével, a hangképzéssel kapcsolatban egyaránt tanácsokkal szolgál, kitérve a fekvésváltásokra, a kettősfogásokra és a hegedű különböző megszólaltatási módjaira.

Havas Kató Lámpaláz c. könyve

A Lámpaláz című vékony kis kötet előszavában Havas Kató elmeséli saját történetét a koncerteken tapasztalt, káros izgalommal. Miután azt tanácsolták neki, hogy képzelje azt, a közönség nem több, mint egy halom káposztafej, feltette magában a kérdést: „Miért kell a közönségnek káposztafejekké változnia, amikor alig várom már, hogy játsszak nekik?” Később érthető szorongással töltötte el, amikor a Zeneakadémián Hubay Jenő, Bartók, Kodály, Dohnányi és Weiner Leó tűnt fel a páholyban, hogy meghallgassák a fiatal erdélyi leányt. A hatvanas években kezdte foglalkoztatni, hogy vajon módszere felhasználható-e a lámpaláz leküzdésére is. Kidolgozta az ún. 12 órás hegedűkurzust, és amikor első alkalommal bemutatta az eredményeit a Wigmore Hallban, meglepve tapasztalta, hogy olyan hegedűsök is felszabadultan tudtak közönség elé állni, akik korábban már a pályaelhagyáson gondolkodtak a lámpaláz miatt.

Havas Kató módszerének nem egy, ma is szokatlan irányelve van. Például úgy gondolta, hogy a gyakorlásnak nem szabad silány izommunkává silányulnia, és ellenezte a napi négy óránál több gyakorlást. „Ez az ismétlésen alapuló, izmok tréningjébe vetett hit olyan akadállyá válhat, hogy könnyen elfelejtjük, milyen csodálatos kiváltság zenésznek születni; valójában ez a küldetés nem az órák hosszat tartó gyakorláson múlik, hanem azon, hogy ezt a tehetséges mennyire tudjuk méltányolni. Ehhez hozzátartozik még saját magunk szeretése is” – írta. Egyik legfőbb tételmondata talán a magyarul is megjelent könyv záró gondolata:

„Csak azok képesek élményt nyújtani,
akik maguk is élvezik a zenét.”

Sokat elmond a klasszikus zenészképzés sötét oldaláról, hogy rengeteg muzsikusnak ez a magától értetődő igazság életmentőnek bizonyult.

A csodagyerekként induló, szólistának készülő hegedűművésznő végül pedagógusként lett világhírű. Többször járt Magyarországon is (Budapesten készült ez az interjú, amelyet érdemes elolvasni), angliai megbecsültségét jól mutatja, hogy rendszeresen tartott előadásokat az oxfordi egyetemen és a brit televízióban is, három fesztivált alapított, egy szövetséget, amely a módszert gondozza. II. Erzsébet pedig 2002-ben birodalmi érdemrenddel (OBE) tüntette ki.

2018 szilveszterén, 98 évesen, békésen hunyt el. Két évvel azelőtt még kurzust tartott. Sokan, akik részt vettek az általa tartott órákon, nem csupán muzsikusnak és tanárnak, hanem gyógyítónak, filozófusnak és költőnek tartották.

A cikk megírásában az Arcanum Digitális Tudománytár volt segítségemre, ahol mintegy tízmillió oldalnyi sajtótermék érhető el a múlt könnyebb megismerése érdekében. Itt találtam meg az első újságcikket is Havas Katóról, valamint a vele készült magyar nyelvű interjút.