Régóta vártuk Webber musicaljét, Az operaház fantomját. Három évvel azután, 1986-ban mutatták be a londoni Majesty’s Theatre-ban, hogy Webber másik híres mûve, a Macskák Budapesten is elsöprő sikert aratott. Aztán időnként el-elterjedt, hogy hozzánk is megérkezik a darab, de nem jött és nem jött. A várakozás pedig nőttön-nőtt. Mostanra odáig dagadt, hogy a hazai viszonylatban igen magas helyárak mellett is már csak októberre van néhány jegy, és azok is látni akarják a Fantomot, akik amúgy nem nagyon járnak színházba.
Már a főpróbán nem bírnak magukkal a nézők, az első sorokban ülők az előadás előtt a függöny alját felemelve belesnek a színpadra. Ugyanezt teszi a publikum, amikor a premieren technikai hiba miatt leáll az előadás, és az emberek meg akarják "kukkolni”, hogy mi történik a deszkákon, amíg kényszerû ücsörgésre vagyunk kárhoztatva.
Egyébként a darab egyik központi kérdése a behatolás az ismeretlenbe, azaz a Fantom rejtekhelyére. Behatolás a birodalmába, a személyiségébe, a lelkébe. Így van ez már a vámpírfilmekben, sőt akár A kékszakállú herceg várában is. A kis kóristalány, Christine megismeri a megismerhetetlent, a Fantom birodalmát, és ezzel párhuzamosan igazi mûvésszé érik.

Megszeppent kiskölyök és őrült gyilkológép

A Fantom a musical irodalmában a szerepek szerepe. Összetett figura, vonzó és taszító, formátumos, emberi és állati egyszerre. Időnként olyan, mint a megszeppent kiskölyök, máskor dühöngő, mindent legázoló, őrült gyilkológép. De ugyanakkor a zene angyala is, tehát szuperérzékeny, a hangjával bûvöl. Finom, halk rezdülésekre és eszelős hangerőre egyaránt szüksége van az őt megtestesítő színésznek. Tenornak túl mély, baritonnak túl magas a szerep, amely operaénekesi hangterjedelmet, de rockos mozgékonyságot is kíván. Sasvári Sándor Fantomként ráül a dallam szárnyára, és viteti magát. Romantikusan, melodramatikusan énekel. Időnként kitör belőle az őslény, dühében, mikor Christine visszautasítja, olyan vadul játszik az orgonáján – miközben egész teste vonaglik –, hogy már-már megerőszakolja a hangszert. Mahó Andrea mellette Christine. Tisztán, hamvas szûziességgel énekel, égbe lövell a hangja. Színészi szempontból még nem elég izgalmas. Ebben a szereposztásban a Fantom és Christine között nincs szívet tépő dráma.
Hogy mennyire kell facsarni a szívet, az persze kérdéses. A Gaston Leroux romantikus regénye nyomán írt darab – melyet Galambos Attila élvezetesen, jól énekelhetően fordított magyarra – lavíroz a nézők ijesztgetése és a sziruposság között. Alapvetően a szépség és a szörnyeteg jól bevált motívumára épít. Mindezt szerelmi háromszöggel fejeli meg, behozza a történetbe Raoult, aki hősszerelmes – ha úgy tetszik, bonviván –, eléggé sematikus alak szegény. Az általam látott mindhárom előadásban Homonnay Zsolt "domborította”. Homonnay szimpatikus fiatalembert ad, aki nem olyan nagyszabásúan izgalmas, mint a Fantom. Raoul kínálja a kalandok után a jól bevált, polgári élet megnyugvását. Homonnay szépen énekel, fel-felszikrázik a játéka, teljesíti feladatát. A másik két Fantom– Christine pár is ezt teszi. A Csengeri Attila–Bíró Eszter páros már a Miss Saigonban összeszokhatott. Ez látszik is, az ő játékuk a legerősebb. Úgy istenigazában átélik két ember érzelmi hullámzását, se veled, se nélküled hangulatát, a lírát és a dühkitöréseket egyaránt. És mindehhez árnyaltan is énekelnek. A Miller Zoltán– Király Linda kettős a leghangosabb. Ôk aztán "megküldik” rendesen, szakad a mennyezet. Bár hatásos, energiával teli, mégis kissé egysíkú, amit csinálnak. De nem ők a legegysíkúbbak. Bajza Viktória olyan keményített hangú, mogorván merev, őrmesterszerû balettmestert alakít, aki a Fantom első számú kapcsolata, akivel a leveleit küldözgeti, aki valamennyire érti őt. Ellenben ha ennyire "taplónak” mutatják ezt a nőt, hogyan érthetné meg a Fantom bonyolult személyiségét, hogyan választhatná ki őt a külvilággal való kapcsolatául? Szerencsére Bencze Ilona színészhez méltóbban játssza ugyanezt a szerepet.

Humor, érzelgősség, borzalom, irónia

Színészi szempontból különben mindhárom szereposztás legjobbja Sáfár Mónika, aki egy tehetségtelen, kibírhatatlanul maníros opera-énekesnő bőrébe bújik. Rá dühödik be igazán a Fantom, ő a beképzeltség, az ostobaság és a középpontba tolakodás jelképe. Sáfár ironikus, eltúlzott gesztusokat használ, mer túl sok lenni, miközben groteszk fintorral véleményezi is a figurát. Annak ellenére, hogy negatív alakot játszik, már előadás közben nagy tetszésnyilvánításban van része. Ez nem mondható el Pelle Erzsébet vagy Rőser Orsolya alakításáról ugyanebben a szerepben: ők – bár nyilván nem ez a szándék – kicsit hasonlítanak arra, akit játszanak. Ez igaz Rozsos István és Pankotay Péter operaénekesére is. Sáfár Mónika önkéntelenül felhívja a figyelmet arra, milyen humora lehetne az előadásnak, ami elég jól ellenpontozhatná a borzalmakat és az érzelgősséget egyaránt. A párosan "mûködő” operaház-igazgatókat Mikó István és Weil Róbert, illetve Szerednyey Béla és Galbenisz Tomasz "komikuskodják”. Hasonlítanak a Mágnás Miskában Pixi és Mixi grófhoz. Amikor technikai hiba miatt elakad a premier, Szerednyey jön ki háromszor is, hogy szabadkozzon és elmondja, mik a kilátásaink. Miután folytatódik az előadás, nem sokkal később a szerepe szerint is ki kell jönnie, és arról kell tudósítania, hogy félbeszakad a produkció. Szerednyey persze rájátszik a helyzetre, jó nagy röhögés és taps kerekedik bejelentése nyomán. A technika egyébként roppant díszletet mozgat. Kentaur monumentális látványt tervezett. Pillanatok alatt eljutunk az operaházból a Fantom műkincsekkel teli, talányos birodalmába. Közben a főhősök hívogató tavon csónakáznak. A díszletek beúsztatása, megjelenése, mozgása külön élmény, miközben dramaturgiai funkciót is kap. Fantáziával teli, ízléses, tehetséges a díszlet, jól illeszkednek hozzá Vágó Nelly ezer színben pompázó, változatos szabású, gyönyörû és ugyanakkor jól hordható jelmezei.

Monumentális és rakoncátlan díszletek

A díszletek azonban nem mindig viselik olyan jól magukat, mint Európa szerencsésebb felén. A maszkabál jelenet egész lépcsőrendszere és a veretesnek látszó bronzszobrok illúziórombolóan inognak, ahogy ezt teszi a Fantom ötös páholya is, amelynek tologató embere még látszik is. Christine öltözője pedig nyikorogva, csikorogva érkezik a színre. Az egyik előadáson a függönyt nem sikerül eléggé összehúzni, így igencsak látszik, hogy a Fantom és a Christine a színpad valamelyik süllyesztőjében lefelé tartanak ahhoz, hogy aztán följöhessenek az operaház tetejére. Az állítólag egy korábban is "betegeskedő” tréger miatt elakadó bemutatón pedig a produkcióban többször is játszó vasfüggöny soha többé nem jön le, a meghajlásnál is nélkülözniük kell a színészeknek. Apróbb hibák, mondhatnánk. Csakhogy egy ennyire színpadi trükkökre, varázslatokra építő előadásban szétverik a csodát.
Vagy tizenöt éve láttam Bécsben a Fantomot, de ott hangtalanul, magabiztosan, valószínûtlenül tökéletesen, elbûvölően mûködött minden. A mûsorfüzetben is szerepel, hogy a kinti változatot – amihez át kellene építeni a pincétől a padlásig a színházat–, sem anyagi, sem technikai értelemben nem lehet itthon megvalósítani. Ezért is kaptuk meg hosszadalmas várakozás után az úgynevezett non replica jogot, melyben el lehet térni az ősbemutató megoldásaitól. A Madách Színház sokat vállalt és jó néhány tekintetben sokat is teljesített. Tényleg grandiózus a látvány, eredeti megoldásokkal is teli, de a bécsi előadásból megfejthetetlen lebegésekre, hihetetlen színpadi áttûnésekre, eltûnésekre, megsokszorozódásokra emlékszem.
Szirtes Tamás rendező, amikor megkapták a jogot, azt mondta, hogy Az operaház fantomja a musical irodalmon belül egy tökéletesen kivitelezett Mercedesre hasonlít. A Madách Színház előadásában vannak már Mercedes "alkatrészek”. És vannak összetevők a Trabantból is. Furcsa közép-kelet-európai öszvér állat született. Pontosan megmutatja, hol tartunk. Mint a Fantom, álarc segítségével el akarjuk fedni csúnyábbik arcfelünket, de aztán jön egy-két "véletlen”, és letépi álarcunkat. Esetleg ott ülünk már a Mercedesben, de vezetési stílusunkban még megmutatkozik, milyen is volt, amikor kétütemû csotrogánnyal jártunk.