Liszt Ferenc fáradhatatlan munkálkodásának köszönhetően 1875. november 14-én megnyitotta kapuit az Országos Magyar Királyi Zeneakadémia. Az ünnepi koncert másnapján, 5 tanárral és 38 növendékkel megindult az oktatás, a Hal tér 4. számú ház 2. emeletén, ahol négy évig működött az intézmény. Az első igazgató Erkel Ferenc volt. Ahogy a Zeneakadémia egyre több diákot fogadott, mind nagyobb helyszínekre volt szükség, előbb a mai Andrássy út és a Vörösmarty utca sarkán álló épületbe költöztek (ez ma a Régi Zeneakadémia), majd 1907-re készült el az a palota, amit ma Zeneakadémiának hívunk, a zeneoktatás és a muzsikálás fellegvára.
„Diákságom idején bejöttünk, és mint a verebek ültünk a ruhatár pultján.
Bármikor odaléphettünk Kocsis Zoltánhoz, esetleg Schiff Andráshoz, Ránki Dezsőhöz, együtt kértünk egy kávét a büfében,
a lépcsőn lefelé jövet beszélhettünk a Bach-fúgákról Perényi Miklóssal” – idézte fel egy nemrég megjelent interjúban emlékeit a Zeneakadémia kapcsán az intézmény idén kinevezett rektora, Farkas Gábor. Művészi élmény, személyes fejlődés, emberi kapcsolatok, közösségi lét – minderre találhatunk példát a művészek visszaemlékezéseiben.
Liszt Ferenc szobra a Zeneakadémia épületén (Fotó/Forrás: Darabos György)
„Gyerekkorom legmeghatározóbb hangversenyei jutnak először eszembe – meséli Madaras Gergely karmester. – A Liszt téren lázas parkolóhely-keresés után mindig az utolsó pillanatban estünk be ebbe a szentélybe, ahol az idő megállt, és olyan zenei élmények értek, amelyek hatására eldöntöttem, hogy ha nagy leszek, itt fellépő művész leszek. Amikor barátnőm – ma feleségem –, Noémi (Győri Noémi fuvolaművész – a szerk.) megkezdte a zeneakadémiai tanulmányait, majd egy évre rá engem is felvettek,
nemcsak a művészi formálódásom, hanem a legfontosabb emberi kapcsolatom is a Zeneakadémián eltöltött időszakban bontakozott ki.
Öt év alatt kivételes mesterektől kaptam útravalót, életre szóló zenei élmények formáltak, és ami a legfontosabb, annak a közösségnek a részévé váltam, amely azóta is kollégáim és művésztársaim köre. Diplomakoncertem még a felújítás előtti Nagyterem színpadán játszottam, azokon a gyerekkorom álmait és ábrándjait megtestesítő deszkákon, ahová a renováció óta évente többször térhetek vissza fellépni, mint büszke öregdiák. A Zeneakadémia nemcsak Alma Materem, hanem ma is a művészi otthonom.”
A Zeneakadémia Nagyterme (Fotó/Forrás: Darabos György / Zeneakadémia)
„Zeneakadémista koromban bevett szokás volt, (és talán ma sincs ez másképp), hogy a klasszikus hangszeres szakosok kortárs zenei gyakorlati tantárgyainak repertoárját zeneszerzés-hallgatók friss műveivel egészítsék ki. Egyszer egy téli délutánon (már sötét volt odakinn), az első emeleti aulában ültem, egy kényelmetlen széken. Fáradt és üres hangulat úrhodott el rajtam, olyan »esz-moll«.
Fókuszálatlan tekintetemet éppen Körösfői Kriesch Aladár freskójának fedetlen mellű nőalakjain pihentettem, amikor nagyon messze tőlem megszólalt egy valahonnan ismerős dallam.
Éreztem, hogy a megszólalás helye igen távoli, ám az intenzív hangzás és a Zeneakadémia visszhangos folyosói miatt a zene tisztán kivehető volt. Morfondírozni kezdtem, honnan olyan ismerős ez a mű, és ki lehet a szerző. Mechanikus, minimálzenére hajazó hangzás, ugyanakkor „birodalmi” hangszerelés, sok ütőhangszerrel, kevés levegővétellel, olcsó hatásokkal. Sosztakovicsnak túl hollywoodi volt. Először Usztvolszkajára, később Gubajdulinára vagy Schnittkére tippeltem, míg nem – a freskó központi, bátorító tekintetű alakjára pillantva – beugrott, hogy az én Pseudomakam című művem az, éppen a kupolában próbálják. Prestissimo szedtem a lábaim a skálán.” (Balogh Máté zeneszerző, a Zeneakadémia oktatója)
A Zeneakadémia orgonája (Fotó/Forrás: Darabos György / Zeneakadémia)
„Nehéz összefoglalni, hogy mit jelent a Zeneakadémia, amelyben megszámlálhatatlan mennyiségű szakmai és emberi tapasztalattal gazdagodhattam, amelyben 13 tanulóévet, a felnőtté válásom időszakát tölthettem – kezdi a visszaemlékezést Osztrosits Éva hegedűművész. – A Zeneakadémia az identitásom része. A Doktori Iskolát befejezve, az intézménytől egy kicsit eltávolodva értettem meg igazán a jelentőségét:
erős bázist, hovatartozás-érzést, támogató közeget, impulzust, lehetőséget és sok-sok emberi kapcsolatot jelent.
A rengeteg élmény közül lehetetlen kiemelni egyet, hiszen a sok-sok emberi interakció mind másért, de fontos építőkövei voltak a szakmai és emberi kibontakozásomnak. Az egyéni és csoportos órákra, a kollégiumi élményekre, a koncertekre és az emberi találkozásokra hálával gondolok vissza, hiszen egy olyan világ nyílt ki előttem, amelyben alapvetően jó lenni: izgalmas, változatos, elmélyült, folyamatos fejlődést igénylő és nyitottságot feltételező világ.”
A Zeneakadémia Nagyterme (Fotó/Forrás: Mudra László / Zeneakadémia)
„Emlékszem, amikor elsőéves »Zakosként« először léptem be a Nagyterembe – meséli Kissjudit Anna operaénekesnő. – A kékszakállú herceg várát hallgattam meg Bretz Gábor és Meláth Andrea előadásában, és rögtön magával ragadott a terem különleges atmoszférája. Minden hang, minden árnyalat élővé vált, mintha a zene és a tér együtt lélegzett volna. Öt évvel később ugyanott állhattam, a mesterszakos diplomakoncertemet énekelve. Az a pillanat egyszerre volt izgalmas, megható és felemelő – mintha az első élményem és az akkori munkám összefonódott volna. Ezek az élmények örökre összekapcsoltak a Zeneakadémiával;
számomra a művészet, a zene iránti rajongás és sok csodás emlék helyszínévé vált.
Hálás vagyok, hogy ennek a kivételes intézménynek a diákja lehettem.”
A Zeneakadémia eozingömbje (Fotó/Forrás: Darabos György / Zeneakadémia)
„A Zeneakadémia számomra mindig szentély volt, és ma is így tekintek rá.
Első zenei élményem természetesen hallgatóként ért, gyermekként, de néhány évvel később már magam is felléphettem a színpadán – erre az élményre tökéletesen emlékszem. Körülbelül tízéves lehettem, amikor Paganini 5. capriccióját játszottam.
Növendékként a kakasülőről rengeteg koncertet hallgathattam – szó szerint, hiszen gyakran annyian voltunk ott, hogy a fellépőket alig láttam.
Az elmúlt tíz–tizenöt évben nem telt el úgy év, hogy legalább egyszer ne léptem volna fel a Zeneakadémián. Számomra minden alkalom ilyenkor ünnep is, mivel ez az egyetlen hely a világon, ahol a tisztelet és a hála érzése a legerősebben él bennem.” (Lukács Miklós címbalomművész)
Fejléckép: A Zeneakadémia homlokzata (fotó/forrás: Harald A. Jahn / Zeneakadémia)
hírlevél
