- Ezt a rendkívül sokoldalú, tevékeny életformát hogyan lehet energiával győzni?
- Jógázom. Elsősorban ez a titok, jógázom, sétálok, és megpróbálom nem a szívemre venni a dolgokat, ami nem sikerül mindig, persze. De igyekszem megérteni az embereket, mert akkor minden könnyebben megy. Sokan szoktak magukban vitatkozni, de ez meddő próbálkozás, hiszen a vitapartner szájába is én adom a válaszokat, saját magamat pedig úgysem tudom legyőzni. Régebben, persze, én is gyakran csináltam ezt, sokat bosszankodtam magamban.
- Egy olyan összetett karrierben, mint az Öné, melyek az igazán emlékezetes, jelentőségteljes pontok?
- Először is az a koncert, amelyen gyerekként egy Mozart-zongoraversenyt játszottam. A hangverseny dirigense maga is zongorista volt, és ekkor, ennek hatására fogalmazódott meg bennem, hogy én is ezt szeretném, zongoraművész és karmester szeretnék lenni egyszerre. Azután amikor Pestre kerültem, a tanárom, Hernádi Lajos hangsúlyozottan tudatosságra kezdett nevelni. Bár a törekvés helyes volt, én túlzásba vittem, megöltem az intuíciót magamban, és az egyensúlyt utóbb helyre kellett állítanom. Később rendkívüli megtiszteltetést jelentett Kodály asszisztenseként dolgozni, majd elérkezett a pillanat, amikor - ha jól emlékszem, 1969-ben - vezényelni kezdtem. A Liszt Ferenc Kamarazenekar előtt álltam először dirigensként. Érdekes az is, erre most figyeltem fel, hogy ugyanebben az évben kezdtem írni az életrajzi regényemet is. Fontos esemény volt az is, amikor először lett zenekarom Angliában, nem is beszélve arról, amikor a kilencvenes évek elején a Rádiózenekar élére kerültem. Ekkor kaptam először állandó karmesteri státuszt. Mostanában pedig a fiatalok felé fordulok; korábban nem vállaltam el a felkérést, ha zsűritagnak akartak meghívni egy versenyre, de nagyon igényes és érdekes feladatnak, izgalmas új érdeklődési körnek bizonyult. Igaz, elég hamar kiismertem a határait.
- Hogy érti ezt?
- A fiatal hangszerjátékosok technikai felkészültségének színvonala úgy emelkedett az utóbbi időben, mint a sportolóké az olimipián, de igazi, kreatív művészegyéniség ettől még nem akad több. Sokan egyáltalán nem mondanak el a játékukkal semmit, nem érzem, hogy tudnák, miről szól a darab, amit előadnak. A versenyeken gyakran mintha azt hinnék, hogy ha valamit lassan és halkan játszanak, az már költészet. Számomra a zene csakugyan a versekhez hasonlít, de tudni kell, miről szól a költemény, ha úgy tetszik. A zenének megvan a maga érzelmi logikája.
- Sok hangszerjátékos próbálja ki magát idővel karmesterként, de kevesen vannak, akik mindkét területen aktívak maradnak. Ön hogyan látja, miért alakul így?
- Ansermet mondta egyszer nekem még az ötvenes években, hogy dirigálni nagyon könnyű, de jól dirigálni nagyon nehéz. A vezénylés komoly kísértést jelent, mert eleinte könnyen megy. Akkor kezd nehézzé válni, ahogyan Fürst János megfogalmazta, amikor a zenészek elkezdik tisztelni az embert, mert attól fogva úgy fognak játszani, ahogyan a karmester akarja. Ha a zenekar hisz a karmesterben, akkor a vezénylés már veszélyes, de csak akkor van értelme. Szükség van arra az érzésre, hogy az előadásmód sajátosságai egy ember személyiségéből fakadnak. A magától működő, steril hangzást egy közepes karmester is el tudja érni, ám az nem elég érdekes.
- A zongorairodalom roppant terjedelmes, a vezényléssel együtt pedig szinte felmérhetetlen reperotár nyílik meg egy zenész előtt. Létezhet egyáltalán kedvence valakinek ilyen korlátlan lehetőségek mellett?
- Legalább húsz kedvencem van, Bach, Mozart, Beethoven, Chopin, Liszt, Brahms mindeképpen nélkülözhetetlenek számomra, ők a legnagyobbak. De ha keresztre feszít, és csak egy szerzőt választhatok, akkor az Mozart. Az övé a legmisztikusabb zene, mert rendkívül egyszerűnek tűnik. Sokan azt gondolnák, hogy ami misztikus, az homályos, alig sejthető, szerintem azonban a megvilágosodás, a fény, az áttetsző egyszerűség hatása, ami Mozartban olyan megfoghatatlan, sokkal titokzatosabb. Bachnál az ember belekapaszkodhat matematikai arányokba, ha a tökéletesség hatalmát akarja valahogyan megmagyarázni, Wagnernél mentsvárnak ott vannak a bonyolult harmóniák, de mi lehet a válasz Mozart esetében? Ugyanazokkal az eszközökkel dolgozott, mint Salieri, de amíg Salierinél mindez nem indít meg, Mozartnál igen. Ez a mindenen túli tökéletesség mérhetetlenül felkavaró.
- Ősszel jelenik meg az életrajzi regénye, amin évtizedeken át dolgozott.
- Igen, 1969-től egészen 1994-ig írtam, de nem akartam kidani. Voltaképpen a véletlen műve, a második feleségem egy váratlan találkozásból kinövő beszélgetésének köszönhető, hogy meg fog jelenni. Az élményeim megfogalmazásának egyébként az első feleségem javasolta a regény formáját, ő mondta, hogy a szöveg hangvétele, koncentrációja, ritmusa alapjában véve ezt kívánja meg. Intim szövegről van szó, voltaképpen egy pszichodráma ez. Impresszionista könyv, amelyben saját magam is, és az életem más szereplői is úgy jelennek meg, ahogyan én láttam őket, szubjektíven. Ahogyan Jung is mondta, nincs jó és rossz, csak nézőpontok vannak, és ezek mindenkinek annyiféle személyiségjegyet kölcsönöznek, ahányan látják az illetőt. Tulajdonképpen ezért nem akartam publikálni a könyvet egyébként, mert Kodályon kívül alig akad néhány alak benne, akiről biztosan csak pozitívan nyilatkozom.
- Kodály ezek szerint felette áll a szubjektív benyomások változandó voltának.
- Szinte a második apám volt, a szüleim kitelepítése után neki köszönhetően maradhattam Pesten, ő vett zongorát nekem, szülő és tanár volt számomra egyszerre, aki mindig biztosította a kellő szabadságot is.
- Művészi értelemben mi volt benne a leginkább meghatározó az Ön számára?
- Ő csak szép zenét írt. A művészete a szívre hat, mélységes emberség és magyarság sugárzik belőle. Van benne valami nosztalgikus, de ez mindent átfog, nincs időhöz kötve. A Háryban én nem nacionalizmust érzek, hanem egy nép zenéjét, ahogyan Sibelius alkotásai a finn kultúrát idézik fel, vagy Elgaréi az angolt. Kodály maga a magyarság.
hírlevél
