Izzadtság csorgott a falakon, megnyíltak kelyhei az emberi szívnek, béköltözött a Zeneakadémia nagytermébe a kutyaólak csöndje, a zene ritmusára emelkedett s enyhült Lollim barna szemöldöke, ahogy David Fray masszírozta a billentyűket. (Izzadtak a billentyűk is, törölgette őket rendesen, hogy ha már a játéka nem egészen az, legyen a keze és az elefántcsont makulátlanul suvickolt.) Bach Goldbergje szólt, szlúsálta a közönség serényen, ó Testvéreim. (Lábjegyzet: persze, tudom én, hogy ez másik filmhős, a Goldberget Hannibal szerette, a gépnarancsos Alexé volt Beethoven. Írtam mindkettőről korábban cikket itt és itt, fogyassza az Olvasó bátran, jut is, marad is.)

Félúton rájövünk, hogy végig fogja játszani a 80 perces művet, nem lesz szünet, pedig biztos vannak, akik már várják, akik már írják fejük belső krétatáblájára a betűket, hogy ó, ió, ció, áció, Goldberg-variáció. Oda is súgja egy hölgy az előttem lévő sorban, hogy „végigjátssza, Klárikám, ez végigjátssza, esküszöm”. Kicsit fárad a közönség, na persze nekünk könnyebb, mert David Fray-nek még zongoráznia is kell, ő munkavégzés céljából jelent meg a Zeneakadémián, mi meg csak, hogy úgy mondjam, passzióból.

Miszerint egy átlagos európai (sötét vagy szőke haj, fehér bőr, esetleg álomfogós tetoválás) naponta 14 telefonhívást kap, s ha ehhez még hozzászámoljuk a cukor aktuális tőzsdei árát, és azt, hogy Ady épp 100 éve született, és egyéb számunkra nem látható tényezőket (például: a vízibiciklizés rohamos népszerűsödését), akkor fejben is kiszámolható, amiről brit tudósok beszámolnak (s vice versa: számolnak be): 16,3. A Zeneakadémián kicsit kevesebb mint kilencszáz hallgató hallgat, s van, aki dumál, trécsel, cukrot bont, sóhajtozik és krákog, szóval számoljunk itt 1000, azaz egyezer fővel. Ha az ezerből a telefont kikapcsolni elfelejtők mennyisége eléri az egy százalékot, ami nem sok, jobb helyeken ez messze van az alkotmányozó többségtől is, a Zeneakadémián ez az egyszázalék mégis törvényt módosít – mindent megváltoztat. Mert az a búzasörnél is világosabb, hogy ebből a tízből valakit fel fognak hívni a koncert alatt, s még valószínűbb, hogy a csengőhang ocsmány lesz. Egyáltalán nem fog passzolni Bachhoz.

S képzeljük el, mintegy terápiás célból, a folyamatot. Valaki szívében, a földgolyó egy másik pontján, lehet, hogy Budapesten, de lehet, hogy Ouagadougou banánérlelő napsütésében, megszólal a vágy, hogy beszélni szeretne rég nem látott ismerősével, szeretőjével, a szeretője férjével, a férje egykori szobatársával, akivel vad kalandba keveredett, az egykori pedellusával, egy banki szerződés lehetséges aláírójával, a garnélarákellenes liga egykori támogatójával, akinek utalásai elmaradtak az utóbbi időben, és a többi et cetera.

Az előbbi okok mivégett a távoli illető kezében lévő mobil rákapcsolódik a kommunikációs sejthálózatra, amely mit sem sejt Bachról, sem arról, hogy David Fray mennyit gyakorolta a hangszertestben rezgő imitációs szakaszt.

Szól a csengőhang. A Goldberg egy csendesebb részénél tartunk, ilyenkor a művelt, minőségében Béccsel, Berlinnel, Londonnal veteksző (s még inkább: vetekedő) közönség odadörrent, de csak a pillantásával, hogy a retkes fenének nem lehet kikapcsolni a telefont. Van itt egy másik érzés is, Nádas Pétert kéne megkérni, hogy írja le: a megkönnyebbülés hitvány szenzualitása, a fülledt jóérzés, hogy nem az én telefonom cseng. Csöng.

S akkor az én tollamban, pontosabban a csattogó billentyűzeten megszületik a kifejezés, amely végigvándorolt a családom anyai ágán, mert a politikailag korántsem tudatos dédanyám használta először, amikor be kellett szolgáltatni, és kiszolgáltatott volt, a nagymamám már csak az idegesítő szomszédokat illette vele, anyám a rendszerváltozás utáni bürokráciát, az űröket s a hozzájuk tartozó lapokat szidta így, s egy zongorakoncert után végre nálam is megtalálta helyét a generációkon átívelő, nem túl lírai, a halál elkerülhetetlenségét elemi erővel illusztráló, de komolyan sosem vett (sóhajnak is beillő) szózat, amelyet egyesek a Zala megyei Nagyrada településhez (é. sz. 46° 37′ 14″, k. h. 17° 07′ 06″) kötnek: vigye el a rosseb.