Izzadtság csorgott a falakon, megnyíltak kelyhei az emberi szívnek, béköltözött a Zeneakadémia nagytermébe a kutyaólak csöndje, a zene ritmusára emelkedett s enyhült Lollim barna szemöldöke, ahogy David Fray masszírozta a billentyűket. (Izzadtak a billentyűk is, törölgette őket rendesen, hogy ha már a játéka nem egészen az, legyen a keze és az elefántcsont makulátlanul suvickolt.) Bach Goldbergje szólt, szlúsálta a közönség serényen, ó Testvéreim. (Lábjegyzet: persze, tudom én, hogy ez másik filmhős, a Goldberget Hannibal szerette, a gépnarancsos Alexé volt Beethoven. Írtam mindkettőről korábban cikket itt és itt, fogyassza az Olvasó bátran, jut is, marad is.)
David Fray nagyon mélázik, de fejből ám, mintha őt nem is kínozná a tornázó vágyak tora (na de a zongora, az fekete zongora).
Félúton rájövünk, hogy végig fogja játszani a 80 perces művet, nem lesz szünet, pedig biztos vannak, akik már várják, akik már írják fejük belső krétatáblájára a betűket, hogy ó, ió, ció, áció, Goldberg-variáció. Oda is súgja egy hölgy az előttem lévő sorban, hogy „végigjátssza, Klárikám, ez végigjátssza, esküszöm”. Kicsit fárad a közönség, na persze nekünk könnyebb, mert David Fray-nek még zongoráznia is kell, ő munkavégzés céljából jelent meg a Zeneakadémián, mi meg csak, hogy úgy mondjam, passzióból.
S akkor mozgásba lép, ki tudja, hol áll meg, a brit kutatók által feltalált globális statisztika.
Miszerint egy átlagos európai (sötét vagy szőke haj, fehér bőr, esetleg álomfogós tetoválás) naponta 14 telefonhívást kap, s ha ehhez még hozzászámoljuk a cukor aktuális tőzsdei árát, és azt, hogy Ady épp 100 éve született, és egyéb számunkra nem látható tényezőket (például: a vízibiciklizés rohamos népszerűsödését), akkor fejben is kiszámolható, amiről brit tudósok beszámolnak (s vice versa: számolnak be): 16,3. A Zeneakadémián kicsit kevesebb mint kilencszáz hallgató hallgat, s van, aki dumál, trécsel, cukrot bont, sóhajtozik és krákog, szóval számoljunk itt 1000, azaz egyezer fővel. Ha az ezerből a telefont kikapcsolni elfelejtők mennyisége eléri az egy százalékot, ami nem sok, jobb helyeken ez messze van az alkotmányozó többségtől is, a Zeneakadémián ez az egyszázalék mégis törvényt módosít – mindent megváltoztat. Mert az a búzasörnél is világosabb, hogy ebből a tízből valakit fel fognak hívni a koncert alatt, s még valószínűbb, hogy a csengőhang ocsmány lesz. Egyáltalán nem fog passzolni Bachhoz.
S képzeljük el, mintegy terápiás célból, a folyamatot. Valaki szívében, a földgolyó egy másik pontján, lehet, hogy Budapesten, de lehet, hogy Ouagadougou banánérlelő napsütésében, megszólal a vágy, hogy beszélni szeretne rég nem látott ismerősével, szeretőjével, a szeretője férjével, a férje egykori szobatársával, akivel vad kalandba keveredett, az egykori pedellusával, egy banki szerződés lehetséges aláírójával, a garnélarákellenes liga egykori támogatójával, akinek utalásai elmaradtak az utóbbi időben, és a többi et cetera.
Az előbbi okok mivégett a távoli illető kezében lévő mobil rákapcsolódik a kommunikációs sejthálózatra, amely mit sem sejt Bachról, sem arról, hogy David Fray mennyit gyakorolta a hangszertestben rezgő imitációs szakaszt.
Mint gátját áttépő áradat: csöng a telefon. David Fray épp kecsesen görnyed a zongoránál, csak a széphangzás mián.
Szól a csengőhang. A Goldberg egy csendesebb részénél tartunk, ilyenkor a művelt, minőségében Béccsel, Berlinnel, Londonnal veteksző (s még inkább: vetekedő) közönség odadörrent, de csak a pillantásával, hogy a retkes fenének nem lehet kikapcsolni a telefont. Van itt egy másik érzés is, Nádas Pétert kéne megkérni, hogy írja le: a megkönnyebbülés hitvány szenzualitása, a fülledt jóérzés, hogy nem az én telefonom cseng. Csöng.
S akkor az én tollamban, pontosabban a csattogó billentyűzeten megszületik a kifejezés, amely végigvándorolt a családom anyai ágán, mert a politikailag korántsem tudatos dédanyám használta először, amikor be kellett szolgáltatni, és kiszolgáltatott volt, a nagymamám már csak az idegesítő szomszédokat illette vele, anyám a rendszerváltozás utáni bürokráciát, az űröket s a hozzájuk tartozó lapokat szidta így, s egy zongorakoncert után végre nálam is megtalálta helyét a generációkon átívelő, nem túl lírai, a halál elkerülhetetlenségét elemi erővel illusztráló, de komolyan sosem vett (sóhajnak is beillő) szózat, amelyet egyesek a Zala megyei Nagyrada településhez (é. sz. 46° 37′ 14″, k. h. 17° 07′ 06″) kötnek: vigye el a rosseb.