Egy olyan korba repített vissza bennünket Freddie De Tommaso az Operaházban tartott dalestjén Audrey Saint-Gil zongoraművész kíséretével, amelyről azt hittük, mindörökre elveszett. Az énekes lenyűgöző hangi adottságokkal bír, tenorja a régi nagyságokat idézi, olyan masszív, fényes, gazdag, telt – és még sorolhatnánk a jelzőket. Hiába tudjuk, mennyi munka áll egy ilyen produkció hátterében, hiába hallgatjuk a kidolgozott, óriási íveket és a tökéletesen lekerekített decrescendókat, mégis az jár a fejünkben, hogy ami ebben az énekteljesítményben igazán értékes, arra születni kell.
Pedig a produkció közel sem volt hibátlan, itt-ott előfordul egy kis csúszkálás, egyszer az énekes egy heves gesztussal rakja helyre a pozícióját egy alulintonált hang után.
És ez mégsem érdekel senkit, a közönség tombol, Freddie De Tommaso pedig szemmel láthatóan nem veszi a szívére, ha valami nem sikerül annyira jól.
Ahogy nyilatkozta, szórakoztatni akar, miközben ő maga is jól érzi magát.
„Maníros is” – jegyzik meg többen szünetben. A magam részéről pontatlannak érzem a kifejezést, mivel annak mesterséges, „megcsinált” jelentésárnyalata egyáltalán nem illik a tenoristára. Inkább jó értelemben vett olasz hatásvadászatként lehetne leírni, ahogyan szerepel, ám ha a szívünkre tesszük a kezünket, beláthatjuk, ez a megközelítés cseppet sem idegen az olasz operától és a vele egy tőről fakadó itáliai dalirodalomtól.
Freddie De Tommaso és Audrey Saint-Gil (Fotó/Forrás: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)
Freddie De Tommaso láthatóan nem akar megfelelni a mai kor uniformizáló, mindent körömreszelővel tökéletesen egyformára csiszoló törekvéseinek.
Sokszor hallani, hogy a mai előadó-művészetből hiányoznak a nagy egyéniségek, aztán ha megjelennek, mégis azt kifogásolják bennük, miért nem felelnek meg az elvárásoknak.
Pedig a jelentős művészekre minden korban jellemző volt, hogy nem követik, hanem maguk alakítják a szabályokat, ami a művészet befogadásához elengedhetetlen nyitottságot és rugalmasságot igényel a közönség részéről is.
Mindemellett persze akadtak olyan dalprodukciók, amelyekre a legszőrösebb szívű ítészek is elégedetten bólinthattak, megindító pillanatokat tartogatott például a Fenesta che lucive kezdetű darab a második részben. Ráadásként pedig jöttek a slágeráriák: a Rigolettóból a Questa o quella, majd a Tosca Levéláriája, amelynek bevezető ütemeire a nézőtér együtt sóhajtott fel. A tenorista programját korábban néhányan kritikával illették, mondván, miért csak dalokat ad elő, miért nem szerepelnek operarészletek is a műsoron. Pedig hát azokat is énekelt, csak éppen azoknak, akik először végighallgatták, amit ő akart átadni nekünk.
Fejléckép: Freddie De Tommaso (fotó/forrás: Nagy Attila / Müpa)
hírlevél
