Milyen szerepet játszott a családja életében a zene?

Nem sokkal a II. világháború után, 1947. március 6-án születtem. Ekkor Magyarországon nem volt könnyű az élet. Nem a kultúra évtizedeként tekintünk erre az időszakra. A korábbi évtizedek kultúrájának valamilyen formájú megőrzéséhez mindenféleképpen a családra volt szükség.

Édesapám autodidakta hegedűs volt – gyönyörű tenorhanggal megáldva –, emiatt bátyám is ezen a hangszeren kezdett el tanulni, de a tanárával egy keserves év alatt sem haladt semmire. A következő évtől már zongorát tanult, a város legendás tanárnőjétől, Istók Margittól. Két nővérem is itt kezdett zongorát tanulni. Mire hozzám, a negyedik gyerekhez értek, ismerve játékos természetemet, inkább az egyszerűbb megoldást választották: a szomszéd kántor testvérénél kezdtem klarinétozni.

Ugyanakkor sportolt is, súlyt lökött.

Nemcsak a család, de én sem vettem komolyan a zenei oktatásomat. „Nem gyakoroltam éjjel – nappal.” Viszont kiskoromtól fogva érzelmileg nagyon erősen hatott rám a zene. Életkoromat meghazudtolva sokkal hamarabb érdeklődtem a klasszikus zene iránt, mint bárki a társaim közül. Ennek magyarázata, hogy a vasárnapi családi ebédeknél a rádió Szív küldi szívnek szívesen adását hallgattuk, tele klasszikus zenei slágerekkel. Testvéreim zongoratanulmányaik során Schumannt, Wagnert, Mendelssohnt zongoráztak,

Így észrevétlenül is megtanultam, hogy mi az igazi minőségi zene. A családi körülményeim így alapvetően befolyásolták pályámat, még ha negyedik gyerekként talán kevesebb figyelem jutott rám szüleim részéről.

Szabó Dénes a Cantemus Kórussal (Fotó/Forrás: Mudra László / Pesti Vigadó)

Református lelkész családként hogyan élték meg az '56-os eseményeket?

Megmaradt bennem egy novemberi este emléke. Nagyon szegények voltunk, ezért annak ellenére, hogy volt négy szobánk, egy helyiségben élt a héttagú család, mert csak annyit tudtunk fűteni. Specialistája voltam annak, hogy a Szabad Európa Rádió frekvenciáját az állandó zavarás ellenére is megtaláljam, azt hallgattuk akkor is. A közbiztonság jobb volt, mint ma, nem kellett zárni az ajtókat, így

Két-három óra múlva apukám visszatért. Nem került a megtorlás első vonalába, de soha nem beszéltünk róla, mi történt aznap. Ma úgy tudom – mivel köztiszteletben állt, sokan ismerték a városban – arra presszionálták, hogy ha bármi felmerülne, ne szítsa a tüzet.

Miért került Szegedre gimnáziumba?

Kitűnő tanuló nővéreimet a városi pártbizottság nem javasolta felsőfokú továbbtanulásra. Nem kellett ezt megbeszélni, de az ember az oldalvonalával érezte (a halak különleges érzékszerve) a feszültséget a családban. Jól emlékszem, az '53-as VB-döntő alkalmával is, amikor egyenlítettek a németek, olyan elviselhetetlen volt a feszültség, hogy otthagytam a szobát, a házat, és az utcáról, az ablakon keresztül hallgattam, mi történik. A tragikus végeredmény után még hosszú ideig őgyelegtem az utcán, nem mertem visszamenni a házba. Nővéreim továbbtanulásának megakadályozása miatt szüleim úgy döntöttek, nincs értelme Makón maradnom, főleg mivel a párttitkár már a gimnáziumi felvételimkor ráírta a továbbtanulási lapomra, hogy „középiskolai tanulmányait klerikális beállítottsága miatt nem javasolja”. Ezek olyan élmények, amelyek alapvetően nyomasztóak voltak, és rányomták bélyegüket a mindennapokra. Mindezek következtében szüleim a szegedi Tömörkény István Gimnázium zenei osztályába írattak fuvolázni. Az ember életében a külső tényezők is meghatározóak, nem mindegy, ki a barátja, kivel ért egyet.

Jóban voltunk, bennük a zsenialitás már akkor látszott, én nem tudtam, mi akarok lenni, de negyedik gyerekként megszoktam, hogy azt csináljam, amit mondanak. A felsőfokú továbbtanulás is egyszerűnek látszott, azt mondta a tanárom, hogy szeptemberben mint főiskolás fogsz visszajönni Szegedre. Nyáron elmentem dolgozni a Duna-Tisza-közi Kísérleti Kutatóintézetbe, egyszer csak jött egy levél, hogy holnapután menjek Miskolcra felvételizni a főiskolára. A Minisztériumban úgy döntöttek, hogy a tanárképző szakon a fuvolásoknak Miskolcon, az oboistáknak Pécsett, a klarinétosoknak Szegeden kell tanulniuk. Minden városban működött szimfonikus zenekar, amelynek utánpótlást kellett nevelni, ehhez a kamarazenélést meg kellett tanulni. Ha a diákok oktatását hangszerenként szétválasztjuk, és egymástól száz kilométerekre helyezzük, akkor a kamarazenélést nem lehet megtanulni! Nem is tartott, csak egy évig ez az ötlet, de engem pont érintett. Ott találkoztam leendő feleségemmel, akivel 53 éve élünk együtt. Ennél nagyobb ajándékot Miskolc nem is adhatott volna. Ő is fuvolás, én is, két dudás egy csárdában kivételesen tökéletesen megfér.

Szabó Dénes (Fotó/Forrás: Szabó Dénesné / Pesti Vigadó)

A pianínó, a klarinét, a fuvola után, a karnagyoskodás hogyan került a sorba?

Alapvetően sehogy. Egy családban az ötből a negyedik gyerek hamar megtanulja, hol a helye a közösségben. Ha más nem végezte el a munkát, akkor én következtem, mert nekem muszáj volt. Én voltam a „valaki".  Ha elhangzott, hogy „valaki menjen el a boltba”, már indultam is… Megtanultam a szolgálatot, hogy mindig azt csináljam, amit mondanak. Nem volt önálló véleményem arról, hogy mi leszek, de hogy mi ne legyek, arról határozottan volt.

A főiskolán sok tantárgy volt, köztük a karvezetés. Reményi tanár úr nagyon alapos és didaktikus volt, az alapmozdulatokra könnyű Kodály- és Bárdos-művekkel tanított minket vezényelni. Kötelező jelleggel részt vettem az óráin, a mozgáskoordinációs készségem az osztályban a jobbak közzé tartozott, de biztos voltam benne, hogy nem akarok ezzel foglalkozni. Nem ott tanultam meg vezényelni.

Mégis megnyert egy tanítási versenyt. Édesanyjától lesett el pedagógiai módszereket?

A Tanácsköztársaság kikiáltásának március 21-ei évfordulója alkalmából a főiskola úgy döntött, tart egy tanítási versenyt, s aki megnyeri, annak nem kell külön diplomáznia. Erre persze beneveztem, megnyertem, úgy látták, van bennem pedagógiai érzék. Édesanyám az általános iskolában egy évig tanított, ezen idő alatt gyakran megvert, mert a tanár, ha elveszti a türelmét, csak a saját gyerekét veheti elő, mert ő biztosan nem jelenti föl. Mint pedagógus, nem láttam boldognak. Gyerekkorában paralízist kapott, a bal lábát többször műteni kellett, de ezek nem sikerültek jól. A mozgás területén nem volt kiemelkedő, mégis volt, amikor a szakfelügyelő előtt testnevelésórát is kellett tartania, s igen pozitív jelentést kapott. Ha valakinek nincs tehetsége valamihez, és mégis jól tanítja, annak a pedagógia érzéke átlagon felüli lehet.

Diploma után Sárospatakra készült tanárnak, mégis Nyíregyházán kötött ki.

Feleségem Miskolcon, a színházi zenekarban fuvolázott. Mi van legközelebb Miskolchoz? Sárospatak. Szétnéztem ott, úgy volt, szeptemberben indul egy új zeneiskola, megegyeztünk abban, hogy ősszel ott fogok tanítani. Közben egy évfolyamtársunk férje jelezte, hogy Nyíregyházán van két fuvolatanári állás, „eljegyzés augusztusban, esküvő szeptemberben, gyertek”. Eljöttünk, de mire ideértünk, egy fuvolatanári állás sem volt, mert a helyi fuvolatanár nagyon megijedt, hogy a konkurencia idejön, ráadásul két fiatal, friss diplomás! Feljelentette a helyi iskolát, visszakoztak a fuvolatanári állás kapcsán, de szóltak, van egy szolfézstanári lehetőség. Korábban kaptam egy meghívást a Kodály Zoltán Általános Iskola elődjébe ének-zenét tanítani. Eszem ágában sem volt általános iskolai énektanárrá lenni. Mégis úgy döntöttünk, elfogadjuk a két állást. Mivel szolfézst oktatni könnyebb, úgy döntöttünk, odamegy a feleségem, általános iskolában énekzenét oktatni nehezebb, oda megyek én. Ilyen a sors. Azóta itt vagyok.

A Cantemus karácsonyi koncertje (Fotó/Forrás: MMA)

Hogyan néz ki egy napja a diákoknak egy zenei tagozatos általános iskolában?

Sok benne az éneklés, amiről minden agykutató azt mondja, hogy ennél jobb nincs ebben az életkorban. Ennek ellenére egyre kevesebben hisznek nekik, én meg egyre jobban. Szerintem ez az utolsó remény iskolája. Kodály Zoltán nagyon szépen írt a zenei tagozatos iskolákról, hangsúlyozva, ez nem zeneiskola. Utóbbi hangszert ad a gyerekek kezébe, de csak kevesek, kivételesek lehetősége, hogy egy Steinway-zongorán játsszanak, mert magas a hangszer ára. A diákoknak pedig ezt az instrumentumot használniuk kell. Kodály úgy látta, a legfontosabb hangszer mindenkinek itt van a torkában, ezért a zenei nevelés alapja az éneklés kell, hogy legyen, mert ez ingyen van, és mindenkinek, mindennap elérhető. Nap, mint nap kell használni, és meg kell válogatni, hogy mire alkalmazzuk, mert csak a legjobb jöhet szóba. Az anyuka a csecsemőnek is mindig a legkiválóbb táplálékot adja, a zenéből is csak a legjobbat lehet adni. Ahogy a testet tápláljuk, úgy a lelket is kell.

Nem tudom, Kodály honnan tudta ezeket, de a mai világ igazolja, hiszen Freund Tamás vizsgálataiban az elektronmikroszkópok alatt, az agysejteknél is látjuk, mi a különbség a zenét tanultak és nem tanultak agysejtjei között. Kodály azt is tudta, hogy az énekkarban való éneklés a legalapvetőbb edzőterület a társadalmi szolidaritás megtanulására. Itt tanulja meg az ember, ki a másik, és hogy együtt sokkal eredményesebbek lehetnek. A karban egyedül nem lehet sikert elérni, mindig együtt, egymással közösen dolgozunk, hiszen az én teljesítményem csak a másikkal közösen bontakozhat ki. Az én szabadságomat a másik biztosítja, ha nem, akkor sose leszek az, aki lehetnék, ezért toleránsnak is kell lenni. Széchenyi írja: „Egynek minden nehéz, soknak semmi sem lehetetlen” és ez az énekkarban pontosan így van.

Meg lehet röviden fogalmazni, mi a Kodály-módszer?

Ez nagyon bonyolult kérdés. Ha külföldön vagyok, mindenki azt várja tőlem, 5 perc alatt tanítsam meg nekik a módszert. 50 év alatt arra jöttem rá, ez ennél egy kicsit bonyolultabb. Mondhatnám, e módszer sok-sok szabálynak az összessége, amelyből több alapvető, sarkalatos: mit, mennyit és hogyan tanítsunk. Nem elfelejtendő, hogy a mozgó dó, a relatív szolmizáció is Kodály Zoltán nevéhez kapcsolódik a legjobban. Arrezói Guidó mester óta, az 1200-as évektől ismerjük a szolmizációs hangokat, de az az ún. abszolút szolmizáció, s ma sincs békesség a két tábor között. Kodály arra találta ki a mozgó dó-t, a relatív szolmizációt, hogy minden embert meg tudjon tanítani, mert egész nemzetben gondolkodott.

Ahhoz, hogy a nem született tehetségeket erre a színvonalra el tudja juttatni, ahhoz a mozgó dóra volt szükség, hiszen ennek a segítségével lehet a legjobban megtapasztalni a hangközök pontos távolságát és a zenében lévő hierarchiát, vagyis a rendet. Minden közösségnek, minden társadalomnak összetartó ereje, hogy van egy irányítója, a relatív szolmizáció pedig megmutatja, ki a főnök a zenében, s azt mondja, például a dó az. Bármelyik hang lehet a dó, de a többieknek köré kell csoportosulnia ebben a zenei rendszerben. A zene legfontosabb jelentőségét, a vonzások és taszítások rendjét ez az alap határozza meg. A Kodály-módszerben a relatív szolmizáció a tiszta éneklés szempontjából alapvető, ezért nagyon sokan arra gondolnak, a Kodály-módszer csak a relatív szolmizáció. Ennek azért vannak magasabb rendű kérdései is, például hogyan kell a gyerekkel bánni. Ugyanis a zenét úgy kell tanítani, hogy az ne gyötrelem, hanem gyönyörűség legyen számukra.

A Cantemus Kórus koncertje (Fotó/Forrás: Valuska Gábor / Pesti Vigadó)

Hogyan született meg a Cantemus Kóruscsalád?

Mint hályogkovács kerültem ebbe az iskolába, aki megtanult korábban szolgálatot tenni. Igyekeztem mindig a feladataimat elvégezni, volt elég önkritikám ahhoz, hogy mindig keressem a jobbat. Az volt a dolgom, hogy tartsak énekórákat, és vezessem az 1958 óta működő iskolai énekkart. Mivel a tanítási órákon Kodály elveit következetesen képviseltem, egyszer csak kiderült, a gyerekek nagyon jól énekelnek, és az énekkar nagyon szépen szól. Jöttek a kívülről kapott feladatok, amiket meg akartunk csinálni, és kiderült, hogy közösen énekelni nagyon jó, sőt a gyerekek is szeretik!

Rendre nagyon szomorú volt az utolsó közös fellépés. Megnézték a városi kórusokat is, de csak jöttek vissza, hogy az nem ugyanolyan. 1975-ben az ország legjobb hat gyermekkara közé választottak minket, ma azt tartjuk születésnapunknak. Aztán 1986-ban a korábbi évek eredményei alapján kaptunk egy meghívást a Cantemus Kórussal Debrecenbe a jubileumi, nemzetközi kórusversenyre, ráadásul úgy, hogy kifizetik az ott tartózkodást! Ez egy nagyon kedvező lehetőség volt. Közben nyáron én már elígértem a kórust Finnországba, és akkor azt hittem, egy kórussal két jelentős programot nem lehet megcsinálni egy nyáron; ma már tudom, hogy akár többet is.

Sebaj, két kórusra osztottuk őket, azzal, hogy az elődöntőn úgy kell teljesíteni, hogy a másik kórus a döntőben felléphessen. A többletlétszámból adódó költségeket szétosztottuk magunk közt. A döntő olyan jól sikerült, hogy megnyertük a kategóriánkat, ami azt jelentette, hogy két nap múlva új műsorral kellett fellépnünk a Nagydíjért. Mondtam a szervezőknek, hogy mi a helyzet, nincs is másik műsorunk, mondták „jó lesz Déneském, megcsináljátok addig". Debrecenben középiskolások énekeltek, vagyis négy évfolyamból voltak a tagok. Megnéztük, van-e olyan darab, amit mindenki tud, és kiderült, hogy van négy olyan Kodály-mű is, amit mindenki ismer. Átnéztük, gyakoroltunk és megnyertük a Nagydíjat is, ami komoly pénzjutalommal járt. A lányok úgy döntöttek, ezt a pénzt felhasználva együtt maradnak, külön énekkarként énekelnek tovább. Ettől kezdve kedden és csütörtökön kellett próbálnom velük. Jött a következő április, gondoltam, most tarthatok egy kis pihenőt, hisz meg kell állnunk az érettségi miatt, mire azt felelték „az érettségi nem az én problémám, az az övék, ők énekelni akarnak, mert ez számukra nagyon fontos”. Így született meg a Pro Musica Leánykar.

Hogyan érkeztek a lányok mellé a fiúk?

Az iskolai gyermekkórusban már túl sokan voltunk, ezért létrehoztunk egy külön fiúénekkart, idővel belőlük nőtt ki a Banchieri Singers. Az iskolában a fiúkkal fociztunk, a lányokkal kosár-rögbiztünk a próbák után, egyszer csak a már elballagott fiúk is jelezték, szívesen beszállnának a kosár-rögbibe a lányok mellé. Játék után hallottam az egyik volt énekkaros öregdiák – de amúgy komoly focistakarriert is befutó – fiút, aki a zuhanyozóban nagyon szépen énekelt magyar népdalt. Megdöbbentett. Rákérdeztem hogyhogy népdalt énekel…

Évekkel később, amikor a városi vegyeskar éppen megszűnőben volt, kaptunk egy meghívást Rómába a Pápához. A felkért műsor vegyeskarra íródott. Visszahívtuk a régi fiúkat, és megszületett a vegyeskar. Ráadásul épp százéves lett az iskola is. A jubileumi ünnepségen a Pro Musica lányaiból és a jelentkező fiúkból Tallis Spem in alium című 40 szólamú művét adtuk elő kb. százan, ami olyan euforikus élmény volt, hogy a frissen alakult vegyeskar jövőjét is elindította. A fiam, Soma, akkor végzett a Zeneakadémián, így nagy megkönnyebbüléssel hagytam rá az új énekkart. Szakmailag sokkal többet tud, mint én akkor, amikor az ő korában még focista akartam lenni.

A Cantemus Kórus koncertje (Fotó/Forrás: Nagy Attila / Pesti Vigadó)

Lehetséges még tartani ennyi volt kórustaggal a kapcsolatot? Lehet még ezeket a közösségeket összefogni? Hiszen sokan elköltöztek, mert más városban tanultak tovább, esetleg odaházasodtak…

Sokak lelkében nagyon megmaradt a kóruséneklés iránti szeretet, a világ azonban fortélyosan megváltozott. Nagyon sajnálom őket. Sokan hajtanak, hogy egzisztenciálisan jobb helyzetbe kerüljenek, gondolják, a pénz majd boldoggá teszi őket. A kényszerű költözés miatt a váltás megtörténik. Ma már a harmadikos gimnazista is azt mondja, nem ér rá már énekelni. Olyan mennyiségű különórára járnak, hogy nem kapják már meg, ami az életükben kedves lenne. Csak a görcsös tanulás. Korábban a gyerekek még nem mentek túl messzire, a helyi főiskolába jártak, vagy Miskolcra, Debrecenbe, így könnyű volt a kapcsolatot tartani. Idővel Budapest, ma pedig már külföld a cél. Elvittem a kórust egy dániai koncertturnéra, azóta már vagy öt gyerek eleve oda akar menni tanulni, hiába mondom nekik, nézzétek már meg, milyen ott az időjárás! A korábbi misztérium már nem olyan erős.

Mi a véleménye a művészeti oktatás jelenlegi helyzetéről? Egy zenei tagozatos iskolában jobb a helyzet, mint országosan?

Természetesen sokkal jobb. Ennek is köszönhető, hogy matematikából és magyarból a kompetenciamérések alapján a mi iskolánk a legjobbak közé tartozik. Megelőzve matematika tagozatos iskolákat is. Freund Tamás összefoglalóan művészeti oktatásról beszél. A rajzóra a maga kreativitásával, a szép szeretetével beletartozik ebbe, de közösséget nem épít, hiszen mindenki önállóan alkot. Rajzot nem lehet frontálisan tanítani – ma cél, hogy ne így tanítsunk, hanem egyénileg, csak erre nincs idő. Az ének-zene birtokolja a frontális oktatás minden pozitívumát, hiszen mindannyian egyszerre dolgoznak, közösségben.

A rajz ugyanolyan mostohagyerek lett, mint az ének-zene oktatás, ráadásul nagy kérdés, milyen aktív, lelkes, tehetséges maga a tanár! Az agykutatók abban egyetértenek, hogy első osztályban nem hat matematika óra kell, hanem sokkal több énekóra. Szerintem teljesen felesleges dolgokat tanulnak a gyerekek matekból vagy informatikából. Nem voltam rossz matematikából, országos versenyen is részt vettem, gyököt vonni és négyzetre emelni első gimnázium első évében kellett, azóta evvel a problémával nem szembesültem. Számítógépet is tud használni az ember, nem kell ehhez programozóként végezni. Miközben az állam biztosítja a tanítás költségeit a gyerekeknek, diplomát csak az kaphat, aki az államtól független, profitorientált nyelvvizsgaközpontban szerez nyelvvizsgát. Miért nem elég a nyelvi érettségi?

Nem az a legnagyobb gyönyörűség számára, hogy a számok absztrakt világában kalandozik. Kodály szerint az általános iskolában a két legfontosabb tantárgy a testnevelés és az éneklés. 1929-ben már azt javasolta, minden iskolában legyen uszoda. Azt hiszem a művészeti oktatás az alapiskolákban a legfontosabb dolog. 

Szerző: Lesti Árpád

Támogatott tartalom.

Fejléckép: Szabó Dénes (fotó/forrás: Szabó Dénesné / Pesti Vigadó)