– egy kortársa nevezte így Barbara Strozzit, aki 1644 és 1677 között nyolc kötetnyi zenét adott ki Velencében, többet, mint bármely kortársa. Pedig a seicentóban sem volt megszokott, hogy egy nő alkosson, neki viszont segítségére volt apja támogatása, aki a virágzó város legbefolyásosabb költője volt.

Barbara Valleként, 1619 augusztusában született Giulio Strozzi törvénytelen gyermekeként, valószínűleg egy szolgálólánytól, akit La Greghetta névvel emlegettek. A törvénytelen gyermekre apja gyakran „nevelt lányaként” hivatkozott, gondozta tehetségét. Az öreg Strozzi ismert és sok szálat mozgató akadémikus volt Velencében, verseket, drámákat és operalibrettókat írt. A korabeli források szerint a tizenéves lány ritka tehetséget mutatott éneklésben, lanton és theorbán kísérte magát, ezért apja az elérhető legnevesebb muzsikust, Francesco Cavallit fogadta fel, hogy tanítsa a lányt. Mire Barbara tizenhat éves lett, már házikoncertekkel kápráztatta el apja ismerőseit. Sőt, apja két évvel később a város Incogniti akadémiájának zenei karát is létrehozta, hogy lehetőséget biztosítson a tanulásra fiatal zenészeknek, különösen nevelt lányának.

Barbara Strozzi

Barbara Strozzi neve ismert lett a városban, és élénk személyisége folytán számottevő kapcsolati tőkére tett szert. Apja segítségével, de a saját érdeméből: úgy emlékeznek vissza rá, mint művelt, olvasott nőre, akinek ismeretei nem csupán apja iránymutatásai nyomán gyarapodtak. A 17. századi Velence atmoszférája a mai embernek talán már elképzelhetetlen, de a város szabadossága a korban is kitűnt a  többi közül Itáliában. Velencében sokkal kisebb volt a papság befolyása a hétköznapi erkölcsökre, virágoztak a művészetek, és a kultúra legalább akkora közérdeklődésre tartott számot, mint a gazdaság és a kereskedelem. Itt zajlott az éves karnevál, a piacokon a legjobb selymet, szappant, gyapjút, kerámiát árulták, és itt működtek a legkifinomultabb és legműveltebb prostituáltak is (ők voltak a cortigiana onesta kurtizánok, akik értelmiséginek számítottak). A nőknek nem volt beleszólása a város életébe, de mivel a művészetek helye központi volt a hétköznapokban, akadtak érdekes jelenségek. 1638-ban például arról zajlott nyilvános vita (Giovanni Francesco Loredano és Matteo Dandolo költők között), hogy vajon a könnyek vagy a dalok a szerelem erősebb fegyverei. A verdiktet – miszerint természetesen a dal erősebb – pedig nem más mondta ki, mint Barbara Strozzi, aki elmésen így zárta a vitát:

1641-ben Barbara Strozzi apja közbenjárására egy Giovanni Paolo Vidman nevű nemesember ágyasa lett, a kapcsolatból négy gyermek született. Hogy milyen viszony volt pontosan a két ember között, arról keveset tudni. Az ágyasi – vagy más szóval: szeretői – kapcsolat korábban nem volt ritka Velencében, sok nemesember választott ekképp társat magának, ez a kapcsolat inkább hasonlított egy házastársi kapcsolatra. A 17. században az erkölcsök szigorodni kezdtek, sok férfit arra köteleztek, hogy találjon férjet a szeretőjének, vagy vegye el őt maga. Annyit tudunk, hogy Vidman nem vette el Strozzit, az viszont kifejezetten meglepő, hogy a fennmaradt iratok szerint a nő volt az, aki hitelezett a férfinak (ezt a pénzt Vidman halála után kamatostul visszakapta).

Barbara Strozzi

Ha férfinak születik, persze több lehetősége van, jó állást kaphat egy templomban, katedrálisban, asszisztens lehet egy nevesebb zeneszerző mellett, írhat kantátákat, egyházi és világi műveket megrendelésre, és kipróbálhatja magát az új színpadi műfajban, az operában is. (Tanárától, a már említett Francesco Cavallitól például 42 operát rendelt Velence városa.) 1644-ben, harmadik gyereke születése után Strozzi megjelentette első madrigálkötetét. Előszavában félelmét fejezte ki, hogy vajon jól fogadja-e a közönség egy nő kompozícióit, és nem lesz-e rágalmazások áldozata, amiért zenét szerez. Az első kötet azonban csekély visszhangra talált.

Hét évvel később Barbara Strozzi már jóval érettebb szerzői hangra talált, de második kötetének (Cantate, ariette e duetti) megjelenésekor hasonlóképpen aggódik és mentegetőzik azért, mert nőnek született:

– írja kötelességtudóan. Azonban mintha maga sem vette volna komolyan – hálistennek! –, hogy női alkotóként kevesebbet ér. 1651 és ’64 között hét kötetnyi művét jelentette meg, egyre jobb zeneműveket komponált. Noha azok a férfiak által írt szövegek, amelyeket megzenésített, mai szemmel lealacsonyítók a nőkre nézve, a zenéből kiderül, hogy a komponista másként gondolkodott. A Moralita amorosa című dal például arról szól, hogy a vonzó, csábító nő, aki vonzza a férfiakat, valójában nem több, mint hamu és por, bűnös testiség. A zene azonban robusztus és határozott, sőt dacos és ironikus, és semmi nyoma nincs benne a lekicsinylő gesztusnak, ami a szövegben megjelenik. Strozzi műveit átszövi az erotika és a túlfűtöttség (egyházi művei például túl érzékiek voltak ahhoz, hogy templomban szólaljanak meg), de minduntalan igyekszik kibújni a szexuális sztereotípiák fogságából.

Ötödik opuszának előszavában a zeneszerző már azt írja, megszabadult már „a női gyengeségektől”, utolsó három kötetében pedig nem is említi nőiségét. 1655-ben II. Károly mantuai herceg lett patrónusa (és talán szeretője is), és dedikált művet Medici Annának is. Egy mantuai küldönc feljegyzése, aki Barbara Strozzi „csodálatos melleiről” áradozik, persze rávilágít, hogy a nők megítélése, legyen szolgálólány vagy hercegnő, végsősoron a férfiak szemszögéből történt.

Biztos anyagi helyzetéről árulkodik, hogy apjának temetését 1652-ben saját pénzéből intézte, és rendszeresen kölcsönzött másoknak is kamat fejében.

Az, hogy Barbara Strozzi művei fennmaradtak, sőt már életében és a halála után terjedni kezdtek, épp annak volt köszönhető, hogy kevesebbet játszották az alkotásait. A szerzői jogi törvények előtt kottát kiadni nem feltétlenül volt jövedelmező vállalkozás, így aki az előadásokból jövedelemre tett szert, kevésbé iparkodott megjelentetni a műveit. Néhány generációval később Antonio Vivaldi például felhagyott vele, mivel semmi anyagi előnyét nem élvezte. Strozzi számára a művek kiadása viszont a hírnevét erősítette, máshonnan ugyanis nem remélhetett nyilvánosságot. Életében nyolc kötete látott napvilágot, ezeket a kiadványokat pedig a Velencét meglátogató zenészek, turisták elvitték Európa más szegleteibe. (Francesco Cavallinak például csak két publikációjáról tudunk, de ő már életében gondoskodott arról, hogy az ő alkotásait adják elő a Szent Márk Székesegyházban.) Műveinek kétharmadát szoprán hangra írta, zenéjében hangsúlyos a lírai kifejezésmód, a szöveg és a hangok egysége.

Az asszony ötvennyolc éves korában, Paduában hunyt el, három hónap betegség után. Egész életében azért küzdött, hogy elismerést szerezzen hivatásos zeneszerzőként, zenei tehetségét nem csupán énekesnőként kamatoztassa, és kilépjen a kurtizán árnyékából.

– mondta róla Baráth Emőke. – „A zenéje improvizatív, intuitív, sokszor rapszodikus… Szenvedélyes nő volt, kiváló drámai érzékkel megáldva.” A magyar énekesnő 2019-ben lemezt készített Strozzi és kortársai műveiből, a Voglio cantar című albumot OPUS Klassik díjjal jutalmazták.