Mert az idei évet Rossini remekével nyitotta az Erkel. A választás több okból is kiváló: A sevillai borbély sziporkázó dallamaival, eleven ritmikájával, üde, csiszolt hangszerelésével egyike a legszellemesebb vígoperáknak - zseniálisan felépített, kedves szituációkkal, humoros cselekménnyel, szeretni és szánni való (de semmiképpen nem megvetendő, főleg nem gonosz) karakterekkel. Mivel lehetetlen nem szeretni, nem is hiányozhat egyetlen operaház színpadáról sem.

Az Erkel-beli darabot maga az intendáns-főigazgató, Szinetár Miklós rendezte, akinek saját bevallása szerint A sevillai borbély "egy kicsit az élete része", hiszen ebben vett részt először tizenkilenc évesen. Szinetár az operát az úgynevezett "nyitott darabok" közé sorolja, amelyek "sok mindent elbírnak, mert minden egyes rendezés, megvalósítás a nulláról indul, és megpróbálja a darabot az adott korhoz igazítani". (Ez lebegett Kovalik Balázs szeme előtt is, amikor néhány évvel ezelőtt megrendezte az egyik - ha nem a - legemlékezetesebb "Borbélyt" Szegeden, Se villa, se kanál címmel. Az ő Figarója rockzenészeket megszégyenítő módon pengette a gitárt, a gróf dobszólóval rukkolt elő, Rakétával felporszívózták a színpadot, Fiorillo és Berta géppisztolyos gengszterként osont a háttérben, Basilio nyakában hatalmas zongora lógott, és mindennek tetejében Rosina fejéről lehullott a hajkorona.)

Nem tétlenkedett az intendáns-főigazgató-rendező sem - no, azért nem merészkedett olyan messzire, mint Kovalik, bár lehet, hogy jobban járt(unk) volna. Szinetár Miklós a pénzre és a vele szorosan összefüggő emberi gyarlóságra - ami több a pénz szereteténél -, a megvesztegethetőségre, megvehetőségre építette fel az előadást. A direktor szerint minden más (a boldogság, a szerelem, a barátság) háttérbe szorul - és ott is marad végig - a pénzzel szemben. Valóban: nincs még egy olyan mű az operairodalomban, amelyben ennyi szó esne az anyagiakról. Az olasz Rossini (illetve Cesare Sterbini librettista) a szöveg tekintetében hűtlenné vált a szerzőhöz, a francia Pierre Augustin Caron de Beaumarchais-hoz. Ennek nyomai pedig pontosan a pénzről szóló jelenetek, amelyek különös hangsúlyt kaptak az itáliai mesternél. A Szinetár-féle rendezésben a mindenen és mindenkin regnáló pénz a százforintos Napban, az egyeurós Holdban, míg az anyagias lét a színpadon átvonuló és a felhőkre vagy szárnyas angyalokra hajazó bankkártyákban, a háttérre vetített tőzsdeárfolyam-futamokban, valamint az időről időre meglobogtatott pénzkötegekben jelenik meg. A korszellem pedig Almaviva és Basilio mobiltelefonjában, valamint ez utóbbi laptopjában ölt testet. (Ám ha a rendező szükségét érezte a laptopnak, rejtély, hogy miért pont IBM-típusút, -feliratút választott!)

Ugyanakkor Csikós Attila mediterrán díszletei elhitetik velünk, hogy a XVIII. századi Sevillában járunk, mint ahogy Vágó Nelly pasztelljelmezei is kifejezőek. Éppen úgy láthatók a gazdagság és a szegénység - talán ironikusan hangzik, de az Erkel alacsony műszaki színvonala néha kifejezetten jól jött ehhez -, a nyomor jelei, mint a zsugoriságé és a nagyvonalúságé - minden, aminek köze van (lehet) a pénzhez. Mégis vegyes érzésekkel távozhat a néző, mert bár az opera a pénz (legyen az arany, forint, dollár vagy euró) mindenhatóságáról szeretne szólni, a poénok meglehetősen olcsóra sikeredtek.

(Rossini A sevillai borbély című operáját január 26-án, 29-én, 31-én, valamint február 5-én és 19-én láthatják az érdeklődők. A címszerepet Busa Tamás és Massányi Viktor énekli. Almaviva gróf szerepében Berkes János és Mukk József, Doktor Bartolóéban Kenesey Gábor és Szüle Tamás hallható. Don Basiliót Kováts Kolos és Gregor József kelti éltre. Rosina - eredetileg alt hangra írt - szerepében Meláth Andrea, Létai Kiss Gabriella és Megyesi-Schwartz Lúcia tündököl, Berta pedig Kalmár Magda és Ötvös Csilla hangján szólal meg. Rossini muzsikája Medveczky Ádám vezényletével csendül fel.)