Sokszor előfordul, hogy valami rosszal kezdődik valami jó. Így volt ez akkor is, amikor 1967-ben, részben pénzügyi nehézségek miatt, Párizsban feloszlott az Orchestre de la Société des Concerts du Conservatoire. Ha ez nem történik meg, aligha jut eszébe Charles de Gaulle kultuszminiszterének, André Malraux-nak, hogy megkérje a legendás karmestert, Charles Munchöt: tartson próbajátékot, és a kiválasztott zenészekből állami támogatással alapítson új együttest. Ez lett az Orchestre de Paris, amely még elődje feloszlásának esztendejében megkezdte működését. A sors azonban úgy akarta, hogy az alapító ne vezényelhesse sokáig az általa szárnyaira bocsátott zenekart: az elzászi német származású Munch (aki persze Münchnek született, s akit sokan a Bostoni Szimfonikusok élén 1949 és 1962 között végzett munkájáért becsülnek legtöbbre) 1968 novemberében meghalt.

Paavo Järvi (Fotó/Forrás: Jean Christophe Uhl)

Együttese mégsem maradt árván, sőt: az Orchestre de Paris története „zeneigazgatókban elbeszélve” túlzás nélkül diadalmasnak nevezhető. Munch után ugyanis, igaz, hogy csak két évre, maga Herbert von Karajan következett – névleg csupán „zenei tanácsadóként”, hiszen akkor már tizennégy éve a Berlini Filharmonikusok élén állt az osztrák mester, ám a zenekarral készült felvételei (César Francktól Ravelig) azt tanúsítják, hogy nagyon is igazi és koncepciózus dirigense volt ő ennek az együttesnek. Aztán jött Solti György (1972–1975), de az első olyan dirigens, aki valóban hosszú időt töltött az együttes élén, a varázslatosan sokszínű és inspiratív Daniel Barenboim volt (1975–1989). A szigorú és precíz Karajan és Solti után ő a felszabadultságot ajándékozta az Orchestre de Paris muzsikusainak. Barenboimot majdnem egy évtizednyi időre a kiváló Szemjon Bicskov követte (1989–1998), majd egy újabb nagy név: Christoph von Dohnányi (1998–2000). Christoph Eschenbach évtizede (2000–2010) már a jelent előlegezi: 2010 óta az észt származású, de Amerikában képzett muzsikus, Paavo Järvi (1962) áll az Orchestre de Paris élén, amely hangversenyeinek jelentős részét a párizsi Salle Pleyel falai között adja.

Aki hallotta a zenekar pár hónapja megjelent legújabb lemezét, melyen Järvi Henri Dutilleux (1916–2013) műveit vezényli, egyszerre több fontos észrevételt is tehet. A szikrázó technikai tökéletesség és az előadások rendkívüli dinamizmusa, indulatgazdagsága egyrészt nyilvánvalóvá teszi, hogy Järvi kiváló állapotban vette át elődjétől a zenekart, másrészt arra utal, hogy az észt maestro – aki eddig pályája minden jelentős állomásán: Malmőben, Stockholmban, a Cincinnati Szimfonikusoknál éppúgy, mint a Deutsche Kammerphilharmonie Bremen élén kimagaslóan eredményes munkát végzett – abszolút rátermetten irányítja a párizsiakat. És persze azt a kézenfekvő következtetést is levonhatja a lemezhallgató, hogy Paavo Järvi fogékony a kortárs zene iránt. 

Utóbbit diszkográfiája is tanúsítja: a karmester lemezfelvételei között számos albumot találunk 20. vagy 21. századi műsorral. Stravinsky, Prokofjev, Hindemith, Poulenc, Sosztakovics neve éppúgy megjelenik a felvett művek szerzői között, mint az újabbak közül Mauricio Kagel, Beat Furrer, Jörg Widmann, vagy a karmester számára különösen fontos balti és északi szerzők: az észt Tüür és Sumera, a finn Sallinen és Salonen.

Sol Gabetta (Fotó/Forrás: Uwe Arens)

A balti komponisták közül Paavo Järvi számára kiváltképp kedves honfitársa, az idén ősszel nyolcvanéves Arvo Pärt. Az ő műveinek Järvi több önálló lemezt is szentelt már, az Orchestre de Paris Müpa-beli koncertjét pedig november 6-án egy olyan Pärt-opus előadása indítja, amelyet a zeneszerző kifejezetten Järvi és a zenekar számára írt: a vonósokra és ütőkre fogalmazott, mintegy kilencpercnyi Sziluett ősbemutatóját 2009-ben, Párizsban természetesen az Orchestre de Paris abszolválta, Järvi irányításával. A hármas ütemű, keringőszerű művet a zenekar „mesterségének címereként” két francia sikerdarab követi, annak idején történetesen mindkettőt a zenekar elődje, a már említett Orchestre de la Société des Concerts du Conservatoire mutatta be. Ilyen Saint-Saëns híres 1. (a-moll) csellóversenye, a hangszer egyik legremekebb – mégis kissé mostohán kezelt – versenyműve, melynek megalkotásakor az újnémet iskolát más műveiben is követő francia szerző harminchét évesen, 1872-ben a liszti versenymű-modell mintájára nem több tételben, hanem egyetlen megszakítatlan (igaz, háromrészes) folyamatban gondolkodott. 

És ilyen a Saint-Saënsnál is fia talabb, mindössze huszonhét éves Berlioz emblematikus remekműve, a Fantasztikus szimfónia (op. 14, 1830), amely a programzene romantikus ábrázoló szellemének éppúgy mintapéldája, mint az érzelmek és indulatok szélsőségesen élénk felmutatásának, a mesteri hangszerelésnek – no és persze annak a diadalmas szimfonizmusnak, amely a 19. századi repertoárban Berliozzal kezdődik, és Liszt érett szimfonikus költeményeitől Csajkovszkijon át egészen Richard Straussig mutat előre.

auditorium 2 8436339-2 (Fotó/Forrás: Eric Deniset)

A koncert szólistája, a még mindig fiatal, de már jó ideje nemzetközi sikereket arató Sol Gabetta (1981) régi ismerősünk, szinte hazajár a Müpába. Legutóbb tavaly februárban muzsikált nagy sikerrel e falak között – akkor a Bázeli Kamarazenekar és karmestere, Giovanni Antonini társaságában. Az argentin születésű, orosz és francia felmenőkkel rendelkező, de Svájcban élő művésznő virtuóz és érzékien szép hangú csellista, ám egyszersmind az elmélyültség és igényesség mintaképe, produkcióit mindenütt felsőfokon méltatják – joggal érdekelheti tehát a közönséget, hogyan játssza Saint-Saëns különlegesen virtuóz, ugyanakkor költői versenyművét.