Az izraeli hangszerkészítő, Amnon Weinstein a kilencvenes években kezdte szisztematikusan gyűjteni azokat a hegedűket, amelyek valamilyen módon a holokauszt áldozataihoz vagy túlélőihez kapcsolódnak. Mindegyikhez egy-egy történet, egy élet viszontagságai is kötődnek, félbetört karrierről, bujkálásról vagy – ritkábban – csodával határos megmenekülésről tanúskodnak. A Violins of Hope nevet viselő kollekció a remény és az emlékezés szimbólumává vált, kiállításokon és koncerteken találkozhat a közönség a különös sorsú hangszerekkel. Most pedig zenemű is született róluk, a Berlini Rádiózenekar felkérésére Berchtold Tuercke zeneszerző 53 hegedűre, egy brácsára, egy csellóra és énekkarra írt csaknem háromnegyed órás alkotást, amelyben az egyes instrumentumok elmesélhették saját történetüket.

Már maga az apparátus is izgalmasan szokatlan volt, ráadásul minden olyan hangszer, aminek megismertük a sorsát, szólófeladatot kapott, miközben a zenekar együttesként is muzsikált. A kórus – az eredeti profillal rendelkező és parádésan színvonalasan megszólaló RIAS Kammerchor – énekkel és énekbeszéddel töltötte be a narrátor szerepét. A szöveget a zeneszerző állította össze a hegedűk történetét leíró, angol nyelvű összefoglalók, illetve jiddis költők versei és a 137. zsoltár alapján (ez utóbbi vezette be a művet). A librettó meg is található a műsorfüzetben, mellette pedig egyes, a mai német alapján kevésbé érthető jiddis szavak jelentése is szerepelt – bár személy szerint a korlátozott nyelvtudásom ellenére, vagy éppen azért, úgy érzem, ezeket szövegeket hallás után sokkal könnyebb megérteni, mint a fonetikus átírásból kisilabizálni.

A történetek mindössze néhány mondatból állnak, és talán ez bennük a különösen megrázó. „Pavel Žálud, hangszerkészítő. A fa- és rézfúvós hangszerein, valamint a hegedűin játszottak Terezínben, ahol őt és az övéit fogva tartották. Senki sem maradt életben” – ilyen kis névjegyeket kapunk a hangszerek egykori tulajdonosairól, mellette egy rövid, egyedi hangú szóló hangzik el a hangszeren, mint afféle emlékkép, aztán már jön is a következő.

Rendkívüli pillanat, amikor váratlanul egy egészen különlegesen csengő hang szólal meg, a hegedűművész Fanny Hecht Stradivarija. Sok hegedűnek volt valamilyen különös ismertetőjegye, a kísérőfüzet hozzáteszi, az esküvőkön játszó klezmermuzsikusokat jobban megfizették, ha Dávid-csillag díszítette a hegedűjüket. De akadt olyan megidézett, névtelen muzsikus is, akiről csak annyit tudunk, szinti volt vagy roma, és egy kastély szerepelt a hegedűje hátlapján.

A RIAS Kammerchor és a Berlini Rádiózenekar (Fotó/Forrás: Peter Meisel / Berlini Rádiózenekar)

Néhány történet máshonnan is ismerős lehet: az egyik hangszertulajdonost Alma Rosé, Gustav Mahler unokahúga mentette meg, aki az auschwitzi leányzenekart vezette – miközben ő maga nem élte túl a haláltábort. A hegedűművész-balerina Joyce Vanderveen képe Anne Frank szobájában lógott, ám a vele csaknem egyidős fiatal lánnyal szemben ő szerencsésen megmenekült. És tudomást szerzünk egy személyes kötődésről is, az Auschwitzba hurcolt Yaakov Weinstein rabbiról, akire unokaöccse, Amnon emlékezik. A családi hegedű is a gyűjtemény részévé vált.

A darab végi nehéz, de egyre jobban átlelkesülő taps közben Vlagyimir Jurovszkij karmester sorra felállította azokat a muzsikusokat, akik hangszerének megismerhettük a történetét. Többen meg is fordították a hegedűket, hogy lássuk a belegravírozott Dávid-csillagot, illetve a kastélyt.

érthettük meg azáltal, hogy fizikai valóságként, érzékeszerveinkkel felfogható módon jelentek meg a számunkra.

Mit lehet ezután még játszani? – töprenghetett a szünet végén a terembe visszaáramló közönség. Természetes, hogy Tuercke zeneművéhez képest bármilyen más alkotás távolibbnak, stilizáltabbnak hathat, még ha konkrét események is ihlették. Így a második rész inkább egyfajta érzelmi feloldást jelentett, két olyan szerző tollából, akik egy-egy tipikus II. világháborús élettörténetet képviseltek. A zongorista Gideon Klein a terezíni koncentrációs táborba került, amely

Így a rabok, mielőtt aztán továbbhurcolták őket a biztos halálba, gazdag kulturális életet élhettek. Itt született például Viktor Ullmann Atlantisz császára című operája, de a most felhangzó, vonószenekari átdolgozásban játszott trió is. Kleinra a jelek szerint hatott Bartók muzsikája, legalábbis határozottan érezhető, hogy hasonló módon viszonyult a népzenéhez, mint magyar kollégája, különösen a második tételben, amely egy morva népdalra írt variációsorozat volt.

Vlagyimir Jurovszkij karmester (Fotó/Forrás: Peter Meisel / Berlini Rádiózenekar)

Csak egy évvel később, 1945-ben született Mieczysław Weinberg 5. vonósnégyese, mivel a lengyel szerző a viszontagságok után végül megmenekült, és jelentős életművet tudott hátrahagyni (operáját nemrég a Bajor Állami Opera is játszotta, szintén Jurovszkij vezényletével). A hangszerelés erre az alkalomra készült, a karmester és Steffen Georgi, a zenekar munkatársának közös munkájaként, és érzésem szerint a harmadik, Scherzo tételben sikerült a legjobban kihasználni a különböző méretű hangszercsoportokban rejlő lehetőségeket. Amúgy is ez a virtuóz szakasz bizonyult a jellegzetesen kelet-közép európai hangulatot árasztó darab legizgalmasabb részének, annyira, hogy

hátra volt még egy lassú tétel, majd egy igen színgazdag szerenád.

Miért is fontos visszaemlékeznünk történelmünk legsötétebb időszakaira? – hangzik el időről időre a kérdés. Erre a legjobb választ számomra egy épp a koncert napján látott berlini nevezetesség adta meg, a Teufelsberg mesterséges domb tetején található, egykori hidegháborús megfigyelőpontból kialakított múzeum. Az itt játszott videóban a hely történetét és az ott folyó, nem mindig csak az ellenséges hatalmak felé irányuló lehallgatásokat kutató újságíró fogalmazta meg: az ilyen mementók arra tanítanak minket, hogy bármilyen vészterhes időket is éljünk, azokból egy napon már csupán történelem lesz.

Fejléckép: A Berlini Rádiózenekar muzsikusa Fanny Hecht Stradivarijával (fotó/forrás: Peter Meisel / Berlini Rádiózenekar)